Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Szamuráj, avagy a Harcos Útja

2012.03.27

samurai2.jpg    A szamurájokról tudva levő, hogy ők voltak a feudális japán elkötelezett harcosai, a legendás és mesés szigetvilág köznemesi rétegének alkotói. Helyzetük és eredetük azonban közel sem volt mindig nemesi, eszméik pedig, miket vakon követtek életük során, nem kifejezetten tőlük származik.
    A harcos japánul busi, később buso, mely a kínai janshi kifejezésből ered, ami szintén harcost jelent. Eredetileg ez volt az elnevezése azoknak a fegyvereseknek, akik kiállítását és felszerelését nem a japán uralkodóház vagy nemesség biztosította, hanem kötelező jellegű kvóta szerintsorozták őket. Ez a korai időszakban történt, azután, hogy a japánok vereséget szenvedtek a kínaiaktól és a koreaiaktól, mivel nem voltak képesek elégséges nagyságú haderőt kiállítani. Ezért a császár rendeletben kikötötte, hogy minden három férfiból egy köteles sorozott katonaként a japán császári haderőben szolgálatot teljesíteni, cserébe mentesülnek az adófizetés alól.
    A rendelet azonban nem érte el a kitűzött célját, mivel a jelentkezők nagy részét a birodalomnak kellett nemcsak kiképezni, de felszerelni is, ami nagy kiadásokkal járt egy még mindig magához térni kívánó birodalom számára. Így módosult a dolog, s a jelentkezőknek maguknak kellett a felszerelésükről gondoskodniuk. A dolog már jobban működött, ám kezdetben ezzel csökkent a katonának állók száma. Kezdetben, mivel természetszerűleg többen kívántak adómentesülni, s akár fizetni is másoknak, hogy azok felszerelést készítsenek számukra. Ez pedig a fegyverkovácsolás forradalmát indította el, s pengék fajtáinak tömegét eredményezte, melyek közül a jól ismert katana viszonylag később jelent meg, kezdetben főleg ken és tachi típúsu kardokkal lettek a katonák felszerelve.
    A frissen megalakult fegyveresek aztán az uralkodói rétegek szolgálatába szegődtek, akik fizették őket, hogy szolgáljanak, vagy pedig hogy katonai tisztségekben segítsenek. Ekkor kezdték el őket a kínai saburai szóval illetni, ami olyan embert jelent, aki közeli kapcsolatban áll a nemességgel, gyakorlatilag egy nemes katonája. Ebből a saburai szóbol alakult ki a samurai, mely jelentése fegyverrel szolgáló, fegyveres szolga. A szamurájok pedig erős szolgának bizonyultak, azonban fenntartásuk költséges volt, így szaporódó számuk az adók emelését vonta maga után, ami sok közrendűt nincstelenné tett. Az ilyen nincstelenek szintén katonának álltak, gyakran egy-egy szamuráj szolgájának, egyfajta fegyvernöknek.
    A rendszer pedig itt fordult meg. A parasztok fogytak, azzal pedig csökkent az adó, kevesebb jutott szamurájokra. Ezért szolgálataikért a szamurájok többé nem pénzt kaptak, hanem kisebb birtokot, így váltak azzá a köznemesi réteggé, mely döntő hatással volt Japán politikájára és történelmére. Ennek oka az volt, hogy a szamurájok, nemesi érdekeiket és a népet képviselni óhajtva, klánokba kezdtek tömörülni, hogy nagyobb politikai befolyásra tehessenek szert. Ez odáig jutott, hagy a klánoknak nagyobb hatalma lett, mint az eredeti nemességnek, a klánok vezérei, családjukkal együtt, főnemessé lettek. Ezt pedig nemesi érdekházasságokkal csak tovább fokozták. Így a daimyók, a földel rendelkező klánurak, elkülönültek a szamurájoktól, akik továbbra is klánokat szolgáltak.
    Ekkor kezdték el kidolgozni számukra azokat az erkölcsi normákat, melyeket egy szamurájnak követnie kell: A Bushido-t, avagy a Harcos Útját. Ebben benne van, hogy a szamuráj feltétlen hűséggel tartozik urának, bármiféle parancsot is kapjon. Azonban személyes becsülettel is rendelkeznie kellett, mely gyakorta ellentétbe került egy daimyo parancsaival. A hűség azonban hűség, aki hűtlen, azt szégyenteljesen elzavarják a klántól, ronin lesz, becstelen és kegyvesztett, akire már nem vonatkoznak a szamurájok szigorú erkölcsi normái, azaz bárki megölhette őket belátása szerint, nem halhatott dicsőséggel egy másik harcos keze álltal. Arra pedig, hogy egy ronin visszaszerezze a becsületét, nem sok példa volt.
    Ismert a szamurájok legendás, dicsőség-központú felfogása is, ahogyan az ehhez kapcsolódó rituálék is. Harcban a szamurájok mindig egy-egy ellen küzdöttek, olykor formális kihívással éltek. Vereség esetén, ha túlélték, úgy tekintették kudarcot vallottak és elvesztették becsületüket. Ekkor elkövethették a hara-kirit, ennek lehetőségét azonban egy földesúrnak joga volt megtagadni tőle. Ha ez történt, az azt jelentette, hogy a földesúr valószínüleg felmentette kudarca alól, adva egy esélyt a bizonyításra. Ha ez nem sikerült, akkor már a hara-kiri sem adhatta vissza a becsületét többé.
    A rituális öngyilkosság egy szigorú rituálé volt, pontosan megszabott menettel. Az illető szamurájnak először is meg kellett írnia a halálversét, a haikut, mely három soros rövid költemény volt 5-7-5 szótagkészlettel. Ezután a haikut tartalmazó papírt vagy átadták uruknak, vagy a penge köré tekerték úgy, hogy a kard ne vágja el. Ebben az esetben a kard köré tekert papírt nem szennyezhette be a szamuráj vére, mert akkor csak részben kapott feloldozást (csak magának, a családjának nem!). Aztán, mikor a pengével felvágta a hasát s a pengét maga elé helyezte a földre, a kijelölt szamuráj hátulról lecsapta a fejét. Ez volt a hara-kiri, mely kizárólag a nemes férfiaknak járt, a nőknek és a köznép tagjainak öngyilkossága a sepukku volt. Egészen pontosan a rituálé neve sepukku volt, mely a lefejezéssel bővült hara-kiri-vé.
    A szamurájok ismertek voltak remek fegyverforgató tudományukról, azonban kötelező volt számukra egy művészeti ágban való elmélyedés is (a kovácsolás is művészetnel számított). Ez a civilizáltság jele volt, és annak szimbóluma, hogy nem csak háborúhoz ért, hanem a békeidőben is képes hasznosan élni az életét.
    Fegyverzet terén nagyon nagy változatosság figyelhető meg, de a két kard általánosan megfigyelhető a szamurájok körében. Az első kard (kezdetben tachi, később katana) annak szimbóluma volt, hogy az illető foglalkozása a harc, míg a második a nemesség jele volt, a wakizashi-t csak nemesek viselhették. Ezen kívül általában hosszú íjat használtak, yari-t vagy naginata-t. Szamurájok sosem használtak puskaporral működő lőfegyvereket, azokat becstelennek és lealacsonyítónak tartották - legalábbis a romantikus felfogás szerint. Valójában csak ritkán használtak ilyesmit, mert kevés szamuráj vette a fáradtságot, hogy kitanulja a lőfegyverek használatát, ráadásul megbízhatóbbak voltak a hagyományos fegyvereik (megjegyzendő, hogy például Akechi Micuhide remek lövész volt aki lövész-trükkökkel szórakoztatta sokszor Oda Nobunaga vendégeit)..
    A szamurájok igazi felemelkedését és virágzását a hosszan tartó véres háborúk időszaka hozta el, az úgynevezett Sengoku-periódus. Ennek során a különböző klánok mindegyike igyekezett uralma alá hajtani a többieket és az ország urává válni, Sógun-ná. Ez az időszak volt japán történelmének legzavarosabb időszaka, mégis kulturális virágzás jellemzi. Olyan legendás egyének éltek és tevékenykedtek ekkor, mint Toyotomi Hideyoshi, Oda Nobunaga, Takeda Shingen vagy a sógunátust végül összehozó Tokugawa Iyeasu. Ezen útóbbi személy, mint a "Nagy Újraegyesítő" napjainkig ünnepelt hős, mert a Tokugawa-sógunátus végre békét és stabilitást hozott japánnak. A sógunátus bukása után nem sokkal pedig a szamurájok kora is leáldozott, sokak szerint már nem volt számukra hely egy iparosodott, modern japánban. Ez azonban nem igaz, mert a szamuráj nem csupán egy katona volt, hanem egy eszme, egy kódex, egy ösvény, mely példát mutatni igyekszik, jobbá válni mindig és mindenhogy...
    S ezért kezdik napjainkban egyre többen újra magukévá tenni ezt japánban: A Harcos Útját.

samurai1.jpg