Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Távoli horizontok

2010.03.16

    Az öreg szemei egymás után, felváltva lassan lecsukódtak, majd ismét tágra nyiltak, hogy a lebukó nap távoli, barna fénye táncot járva verődjön vissza sima felületükről. A kor már igencsak tompává tette csillogásukat, ám mélyükről még elemi erővel tört fel az elevenség fiatalon lobogó tüze. Kitinlemezei minden mozdulatra megcsikordultak, öreg, töredezett széleik egymásnak feszültek, állcsápjai lassan tekeregtek, miközben végigpillantott az előtte sorakozó ifjoncokon.
    A fiatalok újnak, ragyogónak hatottak az öreg feketésbe forduló, barnás alakjához képest, ám közel tizenhét méteres hosszával még nem versenyezhettek. Az ifjak bőre és kitinlemezei még szűzies zölden csillogtak, néhol sárgás árnyalattal a rajtuk táncoló napfényben, szemeik intenzív ibolyás színe ragyogott az öreg mélyvörös szemeihez képes, s tekinteteikből végtelen tisztelet és csodálat sugárzott az agg felé, akinek egyetlen dolga már csak az ifja tanítása maradt. Az ifjak pedig vágytak tanulni, vágytak tudni, hogy tudásukkal mindenhová eljuthassanak, ahol csak az öreg valaha is járt, minden távoli, mesés helyre, ezernyi kalandra!
Kép     Ám közülük sokan sosem fogják elhagyni otthonukat, ezt jól tudták. Csak a legjobbak, legbátrabbak, legrátermettebbek kerültek kiválasztásra, hogy hősökké válhassanak. És a válogatás abban a pillanatban megkezdődött, ahogy öreg mentoruk reszelős cirpegő hangja darálni kezdte az oly régen tanult szavakat, melyek századok távlatából immár értelmet nyertek az öreg szívében is, nemcsak az elméjében... Szavai közben pedig lassan a mögötte látható, ősi, festett dombormű felé fordult, melyen két istenség képe volt látható, kiknek történetét lassan pergő szavai most lefestették a lelkes ifjoncoknak.
    - "Régestelen régen történt, még mikor őseink alig voltak többek tudattalan ösztönlényeknél, kik zajos dzsungeleink mélyén vadásztak, hatalmas fény szállt alá az égből, melyen már akkor is ott ragyogtak kristályként tündöklő csillagaink! A fény hatalmas erővel zuhant alá, és nyomában az erdők sikoltva tűntek el, a föld ősöreg bőre mélyen felhasadt s e sebből vér fakadt, vér, mely a felszín alatt csordogált mindaddig. Őseink rettenve figyelték az egészet, a félelem átjárta testüket, kitinvértjeik csak úgy rezegtek váladékozó testükön. Nem tudták még, hogy aminek szemtanúi lehettek, az maga volt a csoda, az élet kezdete, létük eljövendő értelme! Sokan menekülni kezdtek a fény érintette terület közeléből, nem néztek hátra, csak menekültek, mint a riadt vadak, melyre nemsokkal korábban még maguk is vadásztak!
    Azok, akik erőt vettek magukon, és elindultak megnézni, mit hozott az égből alászálló fény, megváltoztak, rájöttek, hogy fontos dolog részesei lehettek. Ám nehéz dolgok vártak rájuk, mert közeledve a fényhez egymáshoz is közel kerültek. Őseink, akik magányosan, agresszíven éltek, hirtelen sokadmagukkal körülvéve találták magukat, agresszív reakcióiktól pezsgett a levegő, miközben egymást fenyegették, mielőtt egymásnak estek. Ekkor a fény forrása kialudt, halott csendet teremtve a környéken, majd halk szisszenéssel fény tőrt elő belőle, egyenest a mélyéből! Erre harcoló őseink nagyon megrémültek, abbahagyták kegyetlen harcukat a területért és megbabonázva bámultak a fénybe, melyben két alak jelent meg!
Kép     Még sosem láttak ilyent azelőtt, még hasonlóról sem álmodhattak! Az alakok két végtagon álltak és jártak, míg törzsükről két másik végtag lógott, fejük pedig magasan előrenyúlt törzsükből, melynek elején két furcsa dudor volt! Öltözetük és felszerelésük csodás volt, mágikus őseinknek, akik bénultan hajtották le magukat a földre a két ismeretlen jövevény előtt. Azok pedig megengedték nekik, hogy felemelkedhessenek, úgy bántak velük, mintha egyenlőek volnának. Tanították és vezették őseinket, akik segítségükkel kiléptek a sötét homályból és fejlődő, virágzó civilizációt építettek maguknak az istennőink oltalma és gondoskodása alatt. Neeramna és Yasranna, bár teljesen különbözőek voltak, mégis egyetértettek. Neeramna, a víz és Yasranna a tűz, két ellentét, mégis kiegészítik egymást. S egymást kiegészítve kiegészítettek minket is.
    Mikor történelmünk elért egy bizonyos pontjához, Neeramna és Yasranna eltávozott bolygónkról, mondván, eljött az idő, hogy egyedül tegyük meg végső lépéseinket a felnőttség felé. Ekkor őseink megígérték az istennőinknek, hogy megkeresik őket, ezzel is bizonyítva majd számukra, hogy felnőttünk!" És a keresés azóta is tart. Kiléptünk a csillagok közé, megismertünk más világokat, de még nem találtuk meg az istennőinket. Ez már a ti dolgotok lesz, hisz ti vagytok a jövő, s annak minden reménye. Ám ahogy mi reméltük, hogy sikerrel járunk, úgy lehet, hogy ti sem lesztek még a kiválasztottak, akik végül célt érnek, de szent kötelességetek megpróbálni mindent!
    Most menjetek, gondolkodjatok, mert amit most elmondtam nektek, az fajunk lelke, s aki megérti a lelkünket, megérti minden cselekedetünket! Az igazi felnőttség pedig a dolgok megismerésében és megértésében rejlik, nem pedig az elsuhant telek számában...
    Az ifjak egy darabig még álltak, lesték az öreget, majd mikor világossá vált számukra, hogy valóban vége az oktatásnak aznapra, lassan megfordultak és pihenőhelyeik felé indultak, hogy felkészüljenek az elkövetkező nap kihívásaira és újdonságaira. Az öreg hosszan meredt utánuk, majd lassan felkapaszkodott az előadótér feletti, faágat mintázó oszlopgerendára, ahonnan lecsüngve tekintetét a domborműre szegezte. A történet, mint ifjoncként, most is megérintett benne valamit, s büszkeség töltötte el, hogy képességeihez mérten teljes élete volt.
    S a büszke elégedettség elkísérte álmába, majd abba a végtelen sötétségbe, melybe az álma vezette őt, életében utoljára...


    A végtelenbe nyúló sötét lepel, melynek felszínén ezernyi színben szikrázó drágakövek pihennek. S a szikrázó csillagok között szivárvány tündöklésű ködök fátylai feszülnek, sejtelmesen, szégyenlősen, miközben üstökösök életteli fénycsóvái hasítják őket keresztül, mígnem eltűnnek a sötét végtelenségben. Olybá tűnik, itt nem jár az idő, mintha minden békés, örökkévaló létezésbe merevedett volna, így vitorlázva lassan a kozmikus hullámok hátán, miközben a ritka részecskék szelei sustorognak köztük halkan. Minden olyan békés, olyan nyugodt és csodás, mint egy hívógató álom, mint egy bársonyos ölelés, melyben elveszik a világ egy pillanatra, s vele minden gondunk és bajunk. Ez a nagy kép, ez az, mi elsőre látszik a világűrből, ha sötét végtelenjébe tekintünk, mint önmagunk belső tükrébe.
    Ám kicsiben, ott, más képet látni. A csillagok körül bolygók keringenek, némelyeken élettel, míg mások halottak, felszínükön hiába a sok-sok kincs. A bolygók sosem nyugszanak, s ahogy ők nem nyugodhatnak, úgy a körülöttük kerengő kisebb társak sem, a holdak, kisbolygók és mindenféle összetételű, szépséges gyűrűk. Minden olyan élő és dinamikus az űr egészének képéhez mérten, örök változás, mozgás, pezsdítő és üdítő megújulás, lüktetés. S a lüktetésben ott lapul a figyelmeztetés is, hogy ez egy veszélyes világ, ahol bármi megtörténhet. Mérgező légkörök, lakhatatlan hőmérsékletű felszínek, túlzott mértékű kémiai vagy fizikai aktivitások, csupa halálos veszély, csupa nyers, izgalmat fokozó veszedelem.
    Pont mint a monitoron feltűnő apró, kék kis bolygó, mely körül jelentéktelen szürke hold kereng, mint egy bezsongott rajongó imádott idolja körül. A vízben bővelkedő bolygót pedig sárga fényű, fiatal csillag fürdeti éltető fényében, ám a hosszú utat megtett fény ezernyi más dolgon is visszacsillan, mik a bolygót veszik körül. Fémből készült szerkezetek százai, a legtöbb csak kering, de akadnak, amik egy helyben állnak, míg mások többé-kevésbé szabályos pályákon mozognak az űr és a bolygó között. És vannak, melyek lassan, cápa módjára cirkálnak, fémtestükből fegyverek merednek elő halálos tövisek gyanánt, jelezvén, hogy ez a tárgy nem ok nélkül cirkál erre, határozott feladata van, mint a kikötött kutyának, melytől védelmet várnak. Érdekes világ, ám veszélyes is, s ez érdekessé, érdemessé teszi a felfedezők számára.
    A hajó lassan araszolva megindul a bolygó felé, folyamatosan korrigálva pályáját, hogy az a lehető legkevésbé tűnhessen agresszívnak vagy ellenségesnek. Közben csatornák tucatjai szórják adásukat, remélve, egyiket sikerül a bolygó lakóinak elkapniuk és válaszolniuk rá. Próbálkozások kapcsolatfelvételre.
    Miközben cirkálója halad, keresve a kommunikáció lehetőségét, Narl-Akh a mennyezetről lecsüngve figyeli a bolygó képét monitorain. Szemei ritmikus becsukódásai pillanatra sem zavarják meg elméjét, csápjai lassan tekeregnek az irányítószervek körül, miközben állcsápjai idegesen rezegnek, az izgalomtól nyálkás váladékot kiválasztva. A hatalmas barnás test azonban tökéletes magabiztosságot sugároz, amint mozdulatlanul, megingathatatlanul csüng a levegőben. A remény fűti belülről, a remény, hogy a régen tett ígéret most talán valóra válhat, hogy népe istennői végre előkerülhetnek! És akkor, felnőnek és büszkévé teszik istennőiket, büszkévé és boldoggá, ahogy arra mindig is törekedtek történelmük során.
    Aztán az egyik kommunikációs képernyő hirtelen életre kel, amint válaszjelet fog, s Narl-Akh ereiben megdermed a keringési folyadék, amint a képernyőn megjelenő alakra mered. Az alak feje olyan, mintha az istennő egy másik kiadása lenne, de nem nőnemű, hiszen az arcot dús szőrzet keretezi, s feje tetejét sem fedi hosszúra nőtt bunda. Az alak azonban döbbenetesen hasonlatos az isteneik által képviselt alakmódhoz. Még a szájmozgás is egyező, amint furcsa szavak sorait szavalja, melyeket azonban, az isteni nyelvtől eltérően, Narl-Akh képtelen megérteni. Ám figyelmét nem kerüli el, hogy az alak mondandóját kifejezett agresszív, fenyegető hangnemben fejezi be, mintha a területét készülne megvédeni egy riválisával szemben. Narl-Akh azonban elfojtja hirtelen fellobanó territoriális válaszreakciót, hogy csápjait tekergetve belekezdjen békés válaszába:
Kép     - Narl-Akh vagyok az Quara-ról. Azért vagyok itt, hogy megtaláljam Neeramna és Yasranna istennőket, közölve velük, hogy teljesítettük, amivel megbíztak! Kérlek, ha ismered őket, add át nekik ezt az üzenetet!- az isteni nyelven elmondott szavaknak azonban semmi hatása nem volt tapasztalható. A hím egy darabig a homlokát ráncolta, majd ismeretlen nyelvén megint beszélni kezdett, immár nyilvánvalóan fenyegető éllel hangjában. Szavaival párhuzamosan a lassan cirkáló hajók is megváltoztatták az irányukat, hogy meginduljanak Narl-Akh cirkálója felé, mely békésen, kikapcsolt fegyverzettel közeledett feléjük továbbra is. Narl-Akh, feltételezve, hogy egy bizonyos távon belüli behatolását támadásnak értelmeznének, megállította hajóját, majd újabb békés hangvételű, barátságos tartalmú üzenetet küldött útjára. A vele szemben állókat azonban ez sem hatotta meg.
    - Narl-Akh vagyok, aki Neeramnat és Yasrannat keresi, nem akarok ártani nektek!- próbálta ismét, immár kissé türelmetlenül, mire a válasz ismeretlen szavak formájában érkezett megint, melyből Narl-Akh a Terra szót találta a legfontosabbnak. Talán a világuk vagy a fajuk neve lehet, gondolta, miközben várakozott, le sem véve tekintetét a monitorról, melyen újabb alakok jelentek meg, köztük egy nyilvánvalóan nőnemű, amit Narl-Akh a törzs dudorjairól ismert fel, melyek különösen nagynak ígérkeztek a megfigyelt egyed esetében. Miközben ezt figyelte, másodlagos monitorán ábrák jelentek meg, annak jeleként, hogy ismert nyelv híján képekben kívánnak vele kommunikálni. Az első sorban egy golyó volt és egy darab szövet, míg a másikon egy bolygó és egy robbanás, melyből Narl-Akh arra jutott, választásos rendszerrel van dolga. Válaszul az első sort küldte vissza.
    Erre a monitoron érkezett válasz, úgy, hogy a nő a képekhez szavakat társított. A golyóra a Terra szót használta, jelezve ez a világ neve, míg magára és a társaira mutatva a Human szót használta, jelezve, hogy a human-faj tagjai. Erre Narl-Akh elküldte a golyó jelét, majd hozzámondta a Quara szót, így definiálva a világa nevét, majd csápjaival magára mutatva a fajának nevét is megadta: Quaranyr. Ezután hirtelen ötlettől vezérelve az adatbankból elküldte a két istennő rajzát és elmondta a neveiket ismét. Ám választ ezúttal sem kapott, csak furcsa tekinteteket, mielőtt a kommunikációs képernyő kihunyt.
    Narl-Akh ezt a beszélgetés végeként értelmezte és akként, hogy a dolognak lesz még folytatása, ezért hát az egyetlen dolgot tette, amit csak tehetett: Várt.

    Hideg. Sötétség. Félelem. Üresség.
    Hirtelen fénysugár és perzselő fájdalom. Aztán megint semmi. Valahol messze mintha gépek duruzsoló hangját lehetne hallani. Vagy éppen csak észlelni, de minden távolodik, minden fakul, belevész a sötétségbe. Belezuhan minden a halál tátongó fekete szakadékába, gyorsulva, ellenállhatatlanul.
    Hideg. Az élet távozó melege után keletkező fagyasztó űr és üresség, a kiürülő szív és hanyatló elme. Sötétség. A lassan kihunyó tudat, a fakuló világ, az érzékelés lassúnak tűnő eltávozása, semmivé foszlása. Félelem. Aggodalom azokért, akiket már sosem láthatunk újra, akik várnak minket vissza, mindhiába. Üresség. Minden, ami megmaradt körülöttünk, bennünk, minden amivé válunk és talán amik egyszer valaha voltunk.
Kép     Hideg. Sötétség. Félelem. Üresség... és még valami, valami hirtelen feltörő elemi erő! Büszkeség, dac, tagadása a tagadhatatlannak és elkerülése az elkerülhetetlennek. A végső cselekedet, mely megnyugvást hoz, mely örökké bevési nevünket a történelembe. Az utolsó diadalmas hőstett!
    A világ még egyszer utoljára felsejlik, kitisztul a tudat, és az izom görcsös rándulása még egyszer elszabadítja a fegyverek pusztító tűzviharát. Az utolsó puskalövés a közeledő elefántra, mely talán az elefántot is magunkkal rántja a pusztulásba. A feltámadó érzések, melyeket megnyugtat a tekercsek felizzó remegése, az ismerős hang, ahogy a fegyver csövéből távozik a szupersűrű és szuperforró anyag, amit a becsapódás félreismerhetetlen felvillanása követ.
    Azt pedig egy újabb, nagyobb, ám sötétebb, árnyaltabb robbanás. Egy ellenség pusztulásának biztos jele, az elpusztuló elefánt végső sikoltása. Egyfajta igazságszolgáltatás, jogosan elvárt bosszú mindazért, ami minket ért. A sérelemért, amit egy gyáva, ám halálos csapás mindenkiből kivált.
    Aztán megérkezik a robbanás tovasuhanó lökéshulláma, az általa keltett enyhe rezgés pedig olyan, mint a lassú ringatás, mely álomba szenderít. Álomba, mely mély és soha véget nem érő, mely sosem fordul rosszra, a végtelenségig békés marad.
    Minden visszatér oda, ahonnan elindultunk: Hideg. Sötétség. Félelem. Üresség...

    A szemek lassan összeszűkültek, amint végigfutották a képernyő által kiírt adatokat. Az egész rutinszerűnek tűnt, olyannak, amilyenből ezer meg ezer történik egy kiképzés során. Azonban ezúttal nem kiképzésről, hanem valós helyzetről volt szó.
    A közeledő fémszörnyek és előmeredő fegyvereik igaziak voltak, nem pedig egy szimulátor virtuálisan generált játékszerei. Minden lövésük valódi erővel mart a megerősített fém-műanyag kompozitba, melyből az erőteljes hajótest készült. Minden robbanás igazi anyagot tépett fel, igazi, valós veszélyt jelentett. Igazi fenyegetést.
    És ez volt az az érzés, ami a legnagyobb örömmel töltötte el a hajó vezetőjét. Számára ez kihívás volt, lehetőség egy becsületes összecsapásra. Ám egyre több ellenség jelent meg a radaron, gyáva falkataktikára alapozva. Fegyvereik pedig egyre csak ontották a lövedékeket, egyre sűrűsödő tűzesővel borítva be a cirkálót, mely méltóságteljesen lebegve tűrte a reá zúduló csapásokat. Megingathatatlan titánként lebegett a halálos zivatarban, miközben pontos, halálos válaszlövéseket adott le.
    Minden találat súlyos károkat okozott, alig egy tucat lövés elég volt egy-egy támadó hajó kivégzéséhez, melyeken úgy tűnt százak teljesítettek szolgálatot. Ez észvesztő pazarlásnak tűnt a pilóta szemében, aki egyedül volt hatalmas cirkálója fedélzetén. Miért is ne lett volna így? Hiszen egyedül is képes volt minden rendszert kezelni, működtetni, az esetleges javításokra pedig több tucat önműködő robot laborancs volt a hajón. Nem volt szükség még egy főre, és a pilóta sem érezte a társaság hiányát, sőt, éppen ellenkezőleg! Megnyugtatta a magány, a tudat, hogy egyedül van a hatalmas hajón, mely így csak az övé volt, a saját területe.
    Újabb hajó pusztult el a cirkáló lövedékeitől, ám újabbak jelentek meg a bolygó túloldaláról. A pilóta pedig egyre kevésbé nyugtató híreket kapott a fedélzeti rendszerektől. Egyre több volt a sérülés, és egyre több volt a hajóra irányuló tűz. Egyértelmű volt, hogy a hatalmas cirkáló végül alulmarad a tucatjával rohamozó kisebb hadihajókkal szemben. Más lehetőség pedig nem volt, mint maradni és harcolni a végsőkig, hátha végül megriadnak a támadók és önként elvonulnak hatalmas veszteségeik láttán.
    Elmenekülni? A cirkáló lassú behemót volt, ha menekülni próbált volna, utolérik és szétszedik. Ezért nem volt más lehetőség, mint lőni, lőni és lőni, míg az energiatekercsek túl nem hevülnek, a fegyversínek meg nem olvadnak és a célzóáramkörök rövidre nem zárnak. Dicsőséges harc a végsőkig, még ha az eredmény nyilvánvaló is volt.
    Aztán hirtelen abbamaradt a tűzzivatar. Az addig veszettül támadó hajók zavartan változtattak pályáikon, miközben egymás után érték őket a találatok. A távolban egy újabb behemót hajó tűnt fel, fegyverei egymás után ontották az elsöprő erejű részecskelövedékeket. Minden pontos lövés halálos sebeket ejtett, hajókat tört szét vagy nyomorított meg. A tomboló óriás fekete testén kísértetiesen világító vörös csíkok húzódtak, szabálytalan hálómintát alkotva gyászos hátterükön. A pilóta tudta, kivel áll szemben, azonnal felismerte a másik cirkálót és ezáltal annak tulajdonosát.
    Kék halál, itt Fekete csillám, jelentkezz! érkezett a rövid üzenet csak szöveges formában, ami világosan jelezte, hogy félő az, hogy az ellenség a rádiókommunikációt lehallgathatja és értelmezheti. Ez is egy szabványosított eljárás volt, melyre eddig nem sok szükség volt még azóta, hogy a fajuk elhagyta szülőbolygóját. Mivel az illendőség választ diktált, a pilóta gyors üzenetet fogalmazott meg, melyet szöveggé alakíttatott a géppel, mielőtt elküldött. Arra volt kíváncsi, mit keres a társa itt, mikor elvileg egy másik rendszerben kellene lennie, hogy a Küldetésen dolgozzon, ahogyan azt mindannyiuktól elvárták?
    A válasz azonban igencsak meglepte: Háborúban állunk ezekkel a különös lényekkel, bárkik legyenek is! Nem tudjuk, kik ők és hogy néznek ki, sem azt, miért támadtak meg minket, de eddig nyolc hajót sikerült elpusztítaniuk. Ez pedig háborút jelent, főleg alig harminc félévnyire az anyavilágtól! Minden hajót visszarendeltek határvédelemre, egymás esetleges megsegítésére, és ez az állapot mindaddig fennmarad, míg az anyabolygó biztonsága nem biztosított. A direkt támadásokat egyenlőre kerülni kell, csak védekező jellegű összecsapások megvívása megengedett. További veszteségek elkerülése egyike a fő céloknak, figyelembe véve a flotta nagyságát és azt, hogy az ellenség ismeretlen méretű erőkkel rendelkezik.
    Végül megtörtént hát, amit eddig oly valószínűtlennek gondoltak: háborúba keveredtek egy másik értelmes fajjal, melyet még csak nem is ismertek. Eszerint ellenségeik nagyon agresszívak, hiszen semmi okuk nem lehetett a támadásra! A pilóta ebben a pillanatban mindennél jobban szerette volna, ha a Küldetés már teljesítve lenne, mert akkor volna kitől útmutatást kérniük. De így, így csak magukra számíthattak és csak remélhették, hogy a jó döntéseket hozzák majd meg az elkövetkező időkben. Ez az érzés és felismerés pedig a félelem húrjait pendítette meg mélyen, nagyon mélyen...