Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Imperium Galactica I

2008.11.04

 

Kép

 

    A múlt lassan a feledés homályába vész, s az új kezdet törékeny időszaka próbálja feledtetni a borzalmakat. Elvonult már a vihar, ám nyomait sosem tünteti el az idő s az emlékezet. A vihar, mely végigdúlta az ismert világot, felperzselte mindazt, mit valóságnak fogadtunk el, s nem hagyott mást hátra, csupán üszkösödő romokat. A világunk s álmaink romjait, a civilizáció romjait, mely összeroppant a titáni csapás alatt, mint száraz gally szokott.
    Elvonult a vihar, ám más nap sütött ki ismét utána. A Föld megváltozott, csupán emléke régi önmagának, oly különböző, mint tűz és víz. Új rend kormányozza, új szabályok szerint. Régi, mégis új rend, melyet már, sokan gondolták, belepett az évezredeknek pora. Ám főnixként támadt fel, sötétből törve a fényre, hogy mindenekfelett álló legyen ismét, talán az örökkévalóságig.
    Ám mindez már lassan történelem. Ki emlékezik már a régi Föld nemzeteire és államaira? Már csak porszemek a szélben, mit az tovasodor, el a feledésbe. Ki emlékezik, ki akar emlékezni?
    Mert az emlékek feltépik a szörnyű sebeket, melyek épp kezdenek beforrni. Az emlékek felkavarják az érzelmeket, mikre senki nem akar többé gondolni sem, mert nem szabad.
    Az emberek megroppantak, megfogyatkoztak. Szolgák, mint a hangyák, kiknek nem lehet önálló gondolatuk vagy véleményük. Alig többek, mint élő és lélegző robotok, kik ki vannak szolgáltatva az új rendnek. Vannak azonban kiváltságosak, kik a jó oldalt választották a háborúban, kik a viharral együtt vonultak s nem azzal szemben álltak. Ám ők kevesen vannak, s helyzetük is ingatag, olyannyira, hogy csak magukra képesek gondolni, tovább sanyargatva tulajdon testvéreiket, csakhogy időről időre bizonyíthassák kétes hűségüket.
    Hűség? Aligha. A hűség a becsületből fakad, ők azonban nyereségvágyból szolgálnak. Hűségük záloga a félelem, hogy elvesztik kiváltságaikat és a robotoló dolgozok közé hullanak alá, kiknek kevés figyelem jut uraiktól, leginkább csak büntetések.
    A háború eldöntötte a sorsokat, s Császárt ültetett a Föld élére.
    Egy Császárt, ki büszkén s gőggel uralkodik, ki több ezer évnyire tudja vérvonalát visszavezetni.
    Vérvonalak... Igen, a háború őket is megritkította. Valaha 150 vérvonalat alapítottak, ám az idők folyamán megszakadtak, kihaltak néhányan, míg végül a háború iszonytató ritkítást végzett közöttük, hogy alig maroknyi maradt belőlük. Ám bármily kevés is maradt, erejük nőttön nő, új Házakat hajtanak. Régen rejtőzködve léteztek századokon át, intrikálva, a háttérből befolyásolva a dolgok alakulását, most azonban ők uralkodnak mindenek felett. Elvették az örökségüket, mit jog szerint a magukénak tituláltak az évezredek folyamán:
    "Mi vagyunk az istenek elfajzott gyermekei! Testvéreim! Mi vagyunk a jövő, az emberek a múlt!"
    S a háború végül őket igazolta. Az elsöprő túlerő ellenében is győzelmet arattak és drágán megfizettették az árat az emberekkel. Ártatlanok százezreit pusztították el, milliók váltak semmivé. Akik pedig életben maradtak, megnyomorodtak, szörnyű dolgokon menvén keresztül, s szolgákká lettek, akiket passzióból ölnek le, ha uraiknak ehhez támad kedve.
    A Császár kegyes! Így mondják. De valóban törődik a Földdel? Vagy csak önző vágyait kergeti? Ki tudhatja... Annyi bizonyos csupán, hogy hadakat állít fel, újjászervezi a seregeket, mik letarolták az emberiséget.
    Minden gyár páncélokat készít, a kovácsok fegyvereket kovácsolnak, miközben emberek tucatjait terelik össze, hogy a kiképzéseken próbababának használják őket. Egész Házakat szólítanak vagy kényszerítenek fegyverbe.
    Hatalmas terveket szövögetnek a hadi vezetők, új hódításokat fontolgatnak, mert a Föld már nem elég! Impérumot akar a Császár magának, bizonyítani, hogy hatalmának a csillagok sem szabhatnak gátat.
    S a vén fegyvermester csak suttog a gőgös Császár fülébe, feltűzelve annak hatalomvágyát, melyet már maguk a nagy Házak is félve figyelnek. Vajon sikerre juthatnak vagy a tulajdon pusztulásukba menetelnek? A háború sebei még nem hegedtek be, s máris újabb háború fenyeget újabb szörnyű sebekkel.
    Mert mi várhat rájuk odakint? Milyen népekkel, idegen fajokkal akadhatnak össze? Mi van, ha erősebb fajokba botlanak?
    Ám a Császár hajthatatlan, engesztelhetetlenül hajszolja megszállott álmát, hogy csillagok felett uralkodjon!
    S a csapatok felsorakoznak a dísszemlére. Pajzsot viselő férfiak és nők százai menetelnek el a Császár tribűnje előtt kivont pengéikkel, miket tisztelgésre emelve villantanak az ég felé. Páncélosok tucatjai masíroznak a nyomukban, lövegeiket az égnek emelve, hol vadászgépek szántják keresztül az eget felettük. Ám a magabiztos bemutató mögött egyre növekvő feszültség bujkál, a közelgő harc izgalmának feszültsége, mi a megszokott félelmekkel elegyedik.
    A Házak aggodalma is lassan csitul, átadván helyét a harci vágynak, mellyel tovább növelhetik hatalmukat. A hatalom mindenekfelett! Mit számít a gyermekeik halála e szent cél érdekében? Hisz ez az örökségük, ez lényük legbensőbb mozgatórugója, a színtiszta esszenciájuk.
    A szemlén felvonuló csapatok a hatalmas térre masíroznak, hogy elnyelje őket az ott álló űrhajók sötét gyomra. A hajóké melyek a csillagok közé repítik őket a dicsőségbe vagy a végzetükbe.
    S amint az első hajók lassan felszállnak, már nincs többé visszaút...

    A csillagok úgy ragyogtak a bársonyos égen, mint ezernyi szikrázó gyémánt, mik fényükkel elárasztani próbálják a horizontot. A köztük terjeszkedő űr sötéten ásítozott, mint egy mindent elnyelő, végtelen torok, mely most mégis az örök dicsőség ígéretével csábította a Császár bátor hadait. Az emelkedő űrhajók lassan, fenségesen kúsztak előre az égen, míg el nem tűntek a szem elől, kilépve a levegőtlen sötétségbe, hol hatalmas csillagbárkák várakoztak menetre készen, hogy elnyeljék az aprócska űrhajókat, mint ők nyelték el a csapatokat, kik a földön masíroztak bendőjükbe.
    S az űrhajók csak jöttek, áramlottak, szinte ömlöttek a tucatnyi csillagbárka felé, hogy azok az ismeretlenbe repítsék őket. Lassan felsorakoztak a dokkokban, leparkoltak és várták, hogy kionthassák magukból rakományukat.
    Elérkezett a pillanat. Az első csillagbárka rakodódokkja megtelt űrhajókkal, mire a hatalmas zsilipkapuk lassan bezárultak, s a dokk megtelt levegővel, s csapatok kezdtek el kiömleni hajóikból, mint egy nyüzsgő hangyaraj, mely harcba vonul a szomszédos boly ellen. A csillagbárka testén lassú remegés futott végig, amint hajtóművei működésbe léptek, s lassan előretaszajtották a hatalmas hajót, mely lassan, mint egy bálna teszi, célja felé fordult, miközben sebessége egyre nőtt.
    Példáját hamarosan még több csillagbárka-testvére követte, s az orbitális állomáson dokkoló csillaghajók lassan mind elhagyták a Föld orbitálját. Csak az űrbázis keringett lassan tovább geoszinkron pályáján a mindenkori Császári város felett, ahonnét egy ambicíózus uralkodó figyelte reménybeli hódító csapatait távozni a végtelen sötétségbe. Tekintetével, mintha valóban látná, követte a távolodó seregeket, melyek távozása szinte kiürítette a megtépázott, sokat szenvedett vén Földet.
    Akik maradtak, csak annyian voltak, hogy a megszokott rendet fenn tudják tartani. Nem maradt véderő, nem volt sereg, ami megvédhette volna a Földet, ám nem volt semmi, amitől tartani kellett volna. Nem volt olyan leselkedő veszély, mely veszélyeztethette volna a világot.
    A Császár így hitte, s magabiztos álláspontja másokat is megnyugvással töltött el. Csak a vén fegyvermester, ki eddig a fülébe suttogott, ő szólalt fel néha, kételyeit a világba mondva, ám a Császár immár nem figyelt rá. Grandiózus terve, mit az öreg ültetett el benne, ím mozgásba lendült, miért fél hát immár az a vénség? S elgondolkodott rajta, nem volna-e időszerű leváltani a kiszolgált fegyvermestert?
    S megtörtént. Másnap az öreg fegyvermestert holtan találták, s nem sokkal eztán már az újonnan kinevezett utódja parancsnokolt a Földön maradt seregek felett. Senki nem fejezte ki többé kételyeit a Császár terveivel és azok kockázataival kapcsolatban, mert féltek, mindenki olyan pótolhatónak bizonyulhat a gőgös uralkodó szemében, mint az öreg, hős fegyvermester.
    A Házakat ismét elöntötte a kétely a harci vágy elmúltával, s kezdték félteni gyermekeiket és rokonaikat, akik már a naprendszer határán jártak, hogy új világokat hódítsanak meg dicső fajuk és a Császár nevében. Hogy felépítsenek egy igazi Impériumot!
    Vihar közeledte érződött. Viharé, mely ismét szörnyű dolgokkal kecsegtetett...
    Ám az idő múlásával a kételyek kihunytak, a Házak visszatértek intrikus, hatalvágyó mindennapjaikhoz. Nem gondoltak sokat már az űrben távolodó harcosokkal és a hozzájuk csapott katonákkal. Minden visszatért a rendes kerékvágásba.
    Odakinn az űr végtelenjében fémtestek úsztak tova, ismeretlen világok felé. A fémszörnyek gyomrában pedig százezrek élték mindennapjaikat: Ettek, ittak, intrikáltak, s néha még szerettek is, míg körülöttük lassan elhalványultak a csillagok, s maguk mögött hagyták anyacsillagukat, a Solt, és annak olyannyira ismert bolygóit.
    Minden nap, minden éjjel egyforma lett számukra, nem voltak nappalok, sem éjszakák. Az idő értelmét vesztette számukra. Napok, hetek, hónapok... Csak a gépek memóriájában volt értelmük. Az percek óráknak tűntek, az órák napoknak, s a cél még oly messze volt!
    Ám nem volt visszaút, nem lehetett visszafordulni. Egyszer elérik céljukat, és ott, a kapcsolatfelvételtől függően, elvégzik a dolgukat. Szövetségeseket szereznek, lakható, ám lakatlan bolygókat települnek be, vagy harcba keverednek más fajokkal, akiket vagy legyőznek, vagy az utolsó szálig elpusztulnak.
    Nem volt más választásuk. Ez volt a parancsuk, ezt kívánták tőlük a Házaik. Ezért fognak akár meghalni is, ha kell, mert ez volt a sorsuk, a kötelességük. Ezt kívánta, parancsolta a becsületük.
    És az őket hordozó fémszörnyek csak lassan úsztak tovább az űr bársonyos, végtelen sötétjében.
    A Föld pedig élte a maga életét. A seregek távoztával lassan terjedő elégedetlenség végül lázadásba torkollott az emberek részéről, ám a Császár megmaradt csapatai, maguk a Házak kegyetlenül leverték a felkelést. Tízezreket végeztettek ki, kínoztak halálra, családokat csonkítottak meg, hogy a gyermekek bűnhődjenek a szüleik bűneiért. Az éppen megszilárduló rend ismét ingataggá vált a Földön, mely még mindig nem heverte ki a háború borzalmait.
    Mi jöhet ezután? Talán az öreg fegyvermester kételyeinek mégis volt alapjuk? A lázadás a Császár figyelmét is felkeltette s elültette szívében a kétely magvait.
    Döntésén azonban már semmiképp nem változtathatott. Seregei már messze jártak, az első világokat el is érték már talán. Nem volt mód visszaparancsolni őket, mert nem is volt még mivel utánuk menni és üzenetet küldeni.
    A Föld, és rajta a Császár, egyedül, magára maradt...

    Míg egyesek a csillagok közötti üres tér semmijében utaztak félelmetes, ismeretlen céljaik felé, a Házak újabb generációkat küldték el okulni, vagy fogadtak tanárokat szövetségeseiktől, hogy méltó utánpótlást adhassanak a Császárnak a fajuk dícsőségére. A büszke Mor'Salgtrilok már azon vetekedtek, melyikük leszármazottai fogják a legjobb eredményeket és a legtöbb megbecsülést szerezni, mit sem törödve szerencsétlen gyermekekkel, akik ím félve kapkodják fejüket a sok csoda láttán és hallatán, nem is sejtvén mi is vár még rájuk.
    Ugyan honnan is tudtak volna bármit? Már annak is örültek, hogy élve megérték azt a kort, hogy Házaik az Akadémiákra küldték őket. Sok Ház jelöltje nem volt ilyen szerencsés, és ezzel a többiek is tisztában voltak, tudták hát, milyen sokat elértek már!
    Jövőbeni tanáraik összeterelték őket és röviden ismertették velük mindazon dolgokat, miket tudniuk kellett. Ha valaki megbontotta a rendet, rögtön mellette termett egy felnőtt nemes, hogy aztán alulról, fájdalmasan összegömbölyödve tekintsenek fel a dolgot nagyon is élvező mentorokra. A bemutatkozást is túlélték a legtöbben, csak egy-két diákjelölt maradt hátra holtan vagy haldokolva a nagyteremben, ahonnét lassan kisorjáztak ignoráns, rémült társaik. Senki nem emelt szót, nem próbált segíteni. Ez volt a szokás, a Házak sem törödnek majd a dologgal, hiszen értékük szerint gyermekeik gyengének bizonyultak, ezért pedig általában halál jár.
    A Házak kegyetlen szokásai hívták életre az Akadémiák módszereit, ezért voltak az Akadémiai szokások is brutálisak. Hiszen amint instruktoruk fogalmazott a nagyteremben:
    "Mi itt nem embereket akarunk faragni belőletek, hanem nemeseket! Igazi nemeseket!"
    És akinem kétsége volt efelől, annak elég volt egy pillantást vetnie a halottakra, akiket a szolgák takarítottak fel, míg a túlélőket megvacsoráztatták. Az evést pedig a beavatási és besorolási ceremóniák sora követte, amit a diákok egykedvűen tűrtek, várva azt, mi lesz az, ami holnap rájuk köszönt.
    Mert az Akadémián el akarták venni tőlük a reményt, megtörni őket, hogy aztán könnyedén építhessék fel őket ismét a maguk szájíze szerint, hogy végül nemesként búcsúztathassák őket tanulmányaik végeztével. Elősször nemük szerint választották szét a diákokat, majd név szerint szólították őket, hogy mutatkozzanak be úgy, ahogy azt egy nemesnek illik! Eztán megkérdezték az immár egynemű csoport tagjait, hogy matriarchális vagy patriarchális Házban születtek-e, s ez alapján bontották őket tovább. Végezetül négy csoportot kaptak, a kezdő évfolyam négy induló csoportját.
    A diákok tudták, hogy a csoportot, ahová besoroltattak, csak kétféleképpen hagyhatják el: Tanulmányaikat elvégezve, vagy holtan.
    Ezután feleskették őket a Császár dicsőségére, majd lakókörleteikbe vezették őket, ahol rájuk kapcsolták a villanyt és közölték, hogy a legkisebb pisszenést sem tűrik el reggelig. És ki merte volna kétségbe vonni az oktatók szavát? Ki mert volna megpisszenni azok után, hogy látta társait meghalni a semmiért? Ki mert volna véteni a szokások ellen, amiket véres verések kíséretében neveltek beléjük?
    És a diákok igazi királyokként éltek még a szolgasorban élő emberekhez képest, akiknek még a tekintetüket is tilos volt egy nemesre vetniük engedély nélkül.
    De a rend az rend, a szokások pedig szokások. A háború szülte új világ nem volt tökéletes, de legalább túlélt és gyógyult. A Császár Impériumra vonatkozó tervei lassították ebben egy kissé, de a javulás érezhető volt a múló dekádok alatt, mik szinte elröppeni tűntek a szörnyű, tomboló vihar óta.
    Későre járt már, mikor egy magányos alak jelent meg az Akadémia kapujában, idegesen toporogva a még mindig vértől síkos bejáraton, mely a nagyterembe nyílt. Egy öreg, szinte megtőrt alak közelített felé lassan, csendesen, hogy az ifjú nem is vette észre addig, míg rá nem szólt: Mit keresel te itt? S az ifjú összerezzent félelmében, majd gyorsan meghajolt az idős oktató felé és rettegve hadarni kezdett, hogy szavai szinte egymásba folytak: A Grumman Ház fia vagyok és a Házam küldött ide, hogy nemest neveljenek belőlem...
    És mi tartott ilyen sokáig? harsant fel az oktató nevetése, mire az ifjú még idegesebb lett, térdei reszkettek, fogai összekoccantak. Az oktató azonban nem súlytott le rá, csak a fejét rázva odavetette neki: Gyere, meg kell ejtenünk a beiratkozásodat!
    Nem volt több kérdés, mint amennyit a többi diáknak feltettek, és szidást sem kapott, csak azt a rosszalló tekintetet, amit az öreg vetett felé állandóan, majd őt is bevezették a kijelölt szálláshelyére.
    Eljött a reggel s az oktatók megjelentek a diákok hálókörletében, hogy felébresszék őket. Aki nem kelt fel az első szóra, azt szó nélkül kirúgták az ágyból és örülhetett, hogy ennyivel megúszta a dolgot. Miútán összeterelték a diákokat, akik öt percet kaptak a tisztálkodásra, elkezdték végigvezetni őket a folyosókon a tantermek felé, miközben újabb információáradatot zúdítottak a nyakukba, újabb szabályokkal traktálták őket. Aztán hirtelen megtorpant az erőltetett menetelés, hogy a meglepett diákok egymás nyakába torlódtak, haragos sziszegéseket és elfojtott szitkokat mormolva.
    Egy öreg tanár állt előttük, aki fegyvermesteri jelzést viselt, miközben a Házát jelölő medált mélyen elrejtette a szem elől. Gyere velem, Val'Tar'aan! mondta lassan, mire a diákokat kísérő oktató kissé idegesen odavetette neki: Mit akarsz a Grumman baronettel? Egy követhetetlenül gyors mozdulatot követően a tanár betört orral szánkázott végig a meglepett diáksereg előtt, míg a fal meg nem fogta. Külön foglalkozásban részesítem őt! köpte a szavakat az öreg a másik arcába, mire az rettegve meghajolt előtte és gyorsan hadarva próbált bocsánatot nyerni: Ne haragudj rám, herceg uram! Nem akartalak megsérteni!
    Az öreg intésére gyorsan elvezette a diákokat, csupán a megszeppent Grumman maradt ott, az öreggel, aki lassan intett neki, hogy menjen be a mögötte nyíló terembe. Az ifjú késlekedés nélkül engedelmeskedett a néma parancsnak, miközben ezernyi gondolat futott át az agyán, egyik szörnyűbb, mint a másik. Az öreg fegyvermester pedig követte őt, majd szó nélkül leült egy székre és szemügyre vette az ifjú tanoncot, akinek egyre nagyobb gombóc nőtt a torkában és úgy érezte, a gyomra is borsónyivá zsugorodott össze. Közben azonban ő is szemügyre vette az öreg fegyvermestert, akit hercegnek nevezett a másik oktató, holott nem láthatta ő sem a férfi Házának jelét.
    A fiú tudta, hogy a háborút csak kevés Ház vészelte át, és közülük is csak alig két maroknyi volt hercegi. Az öreg tehát herceg, akkor pedig nagy a hatalma, mégis titkolja a Házát, mintha renegát lenne. Az pedig nem lehetett, hiszen a renegátokat nem nevezték többé a volt címükön, és levadásztatták őket. Akkor ki lehet az öreg és miért választotta őt el a csoportjától?
    Te volnál hát a Val'Tar'aan, ifjú Grumman? kérdezte az öreg, miközben a fejét ingatta a diák kipréselt igenjére. Mostantól én foglak tanítani személyesen, ahogy azt megígértem az apádnak! csengtek az öreg szavai, amik szíven ütötték a fiút. Az apja most úton volt valamerre a csillagok közti semmiben, ahogy azt a Császár parancsolta neki, sok egyéb rokonával egyetemben. Az öreg fegyvermester pedig ismeri őt, sőt, ígéretett tett az apjának. De mire is? Talán, hogy megvédi az Akadémián. Arra, hogy méltó nemest nevel belőle. S az öreg immár mosolygott rá, úgy, mintha egy kedves rokon lenne, vagy jóbarát, holott sosem látta még életében ezelőtt.
    Sok időt fogunk együtt tölteni, Val'Tar'aan! mondta az öreg és szavaira egy csillanás hasított keresztül a hajnali, még csillagos égbolton, mintha csak az apjától érkezett volna egy biztató jel, aki már messze maga mögött hagyta a naprendszert, hogy a csillagtereken átkelve egy dicsőséges Impérium felépítésében vegyen részt, akárhogy is végződjék is az...

    Hónapok teltek el, kész örökkévalóságok, s a mindent körülölelő semmi csak nem akart elfogyni, a csillagok sem akartak közelebb kerülni. Az elhúzódó utazás lassan kikezdte a nemesi seregek idegeit, egyre nőtt az elégedetlenség és a nyugtalanság, egymást érték a provokációk és a párbajok, a veszteséglista pedig csak nőtt és nőtt. Ellenséget még nem látott a sereg, a veszteségek azonban kezdtek ijesztően felszaporodni, a törzstiszteket pedig szintén elérte a dolog, hogy a sereg vezérkara is lassan belecsonkult.
    A Császári parancs, mely egyhelyre parancsolta az egymással gyűlölködő Házak tagjait, lassan megkopott s felszínre bukkantak a régi érzelmek, a gyűlölet és megvetés. A Házközi kapcsolatok újraalakulása a sereg szétesésével fenyegetett, katasztrófával, mely mindük pusztulásával járt volna, ám mit sem számított már nekik. Harcolni akartak, ha nincs más, hát egymással! Pedig az akár harcot is jelentő csillagok nem akartak közelebb kerülni a fénysebességgel haladó csillaghajókhoz, melyeket belülről már a métely pusztított szép lassan.
    A régi vihar emléke megkopott, a rettenet, mit elszenvedett az emberiség és a nemesek, ím kifakult, többé nem volt visszatartó ereje. A seregeket már nem kötötte a sok borzalom, a csillagok között senki sem hallja a sikolyokat, ahogy az elrebegett imákat sem. Ám a kis szellő, mit kavartak, lassan felerősödött a csillagok közti hatalmas térben, olyan vihar közeledtével kecsegtetve, amihez képest a Földön történtek csak gyenge szellő volt csupán, mely a leveleket csupán meglibbenti, s nem fákat kicsavaró förgeteg. Ám a vihar mi lassan kerekedett, nem csak egyetlen világot érintett a világegyetemben, hanem egy egész világrendet, mely világok tucatjainak létét befolyásolhatta...
    Ám nem volt a sereg egyedül a csillagok között. Figyelő tekintetek kezdték lassan fürkészni a közeledő csillagbárkákat, melyek halált hordoztak a gyomrukban és zsigereikben. Aggodalmas vagy éppen reménykedő tekintetek sokasodtak, ahogy a nemesi hajók lassan elérték más csillagok vonzásterületét, esetleges idegen civilizációk területének peremét.
    Aztán megtörtént az első kapcsolatfelvétel. Egy különös hajó támadt rá az egyik nemesi csillaghajóra. A kialakuló heves tűzharcban a hajó megsemmisült s a nemesi hajó is súlyos károkat szenvedett, a legénység ezrei lelték halálukat.
    Az eset fellelkesítette a sereget, a harc ígéretével, melyre az indulás óta hiába vártak, s ez a felismerés ismét összefogta a lassan ismét Házakra széteső nemesi seregeket. A harci szellem fellángolása egyszeriben lerövidítette a várakozás heteit, hogy szinte kirontottak a hajóból, mikor feltünt az első lakhatónak tűnő bolygó a kivetítőkön.
    A csillaghajó, mely megközelítette a világot, nem ütközött ellenállásba, sem pedig valamilyen kapcsolatot kereső adásba. Miután alaposan megvizsgálták a világot, a hajó parancsnoka kiadta a leszállási parancsot, mire a nemesek és a melléjük rendelt emberi ágyútöltelékek csak úgy özönlöttek az űrhajókhoz, mik lassan leszállították őket a bolygó felszínére.
    A csapatok kirontottak, harcra készen özönlöttek elő, mint egy mindent elborító sáskahad, mely pusztítva rászabadul a zöldellő mezőre, hogy tarra rágja azt. A pajzsok szikrázva villództak a kékes napfényben, a pengéken megcsillant a fény, miközben a lézerek halk zümmögése fogta össze a rettentő képet.
    A világ lakói, primitív humanoidok, istenekként tekintettek fel az égből alászálló földiekre, akik véres rendet vágtak a soraikban. Lézerfegyvereikkel áthatoltak az őslakók által használt vérteken, miközben megpróbáltak harcba szállni a fegyvert forgató nemesekkel, akiket csak kevesen múlhattak felül a világegyetemben a pengeforgatás művészetében. Az emberek azonban már jóbban hullottak, nem védvén őket pajzs és nem lévén olyan remek vívók, közülük sokat leterítettek az őslakók, mielőtt megtörtek volna. A hódítok alig pár óra leforgása alatt megtörték az egész világot és leigázták.
    Nem sokkal ezután a főparancsnok is leszállt és hangosan kijelentette az összegyűlt törzstiszteknek: Én, Arimas Moritani gróf, ezennel kijelentem, hogy kegyes Császárunknak ajánlom ezt a világot, az Impériumhoz csatolom hát a Capella-t! A szavakat átható üdvrivalgás követte, mely elsöpört mindent, ami az elmúlt hónapokban, években történt.
    A hadjárat első hódításával a közelgő vihar tovább dagadt, egyre inkább készen arra, hogy kiszabaduljon a csillagok közé és vérbe borítsa a galaxist...

    Az árnyak magukba nyelték a karcsú alakot, miközben végigosont a peremükön, olyan hangtalanul, hogy az őrök pajzsának enyhe zúgása is tomboló orkán volt mellette. A szerencse eddig vele volt, azonban a dolog neheze még előtte állt. Egy Házba behatolni nem volt egyszerű, egy nemest megölni pedig szinte kivitelezhetetlen dolognak számított. A dolog azonban elkerülhetetlen volt, parancs mondta ki: Adama Ecazinak meg kell halnia!
    Az Ecazi-Ház roppant gazdag Ház volt, bárói címmel és jól szervezett sereggel, így a patriárkájának likvidálása roppant kényes dolog volt, de szükséges ahhoz, hogy a Taman-Ház sikeres háborút indíthasson ellenük. A Tamanok az Ecazik helyét akarták, ezért az egyezmény szerint ki kellett írtaniuk az Ecazi Házat. Most, hogy az Ecazi sereg nagy része a csillagok között volt, a Tanar asszonyi tanácsa elhatározta, hogy lépéseket tesz a dolog érdekében.
    Gond volt azonban, hogy egynéhány Ecazi nemes is odakinnt volt, akiket szintén meg kellett ölniük, különben vádat kockáztattak. Az Ecazi-Házat teljesen ki kellett írtani, az utolsó nemeséig, mintha sosem létezett volna. Ha nem, akkor a Taman-Házra várt a totális megsemmisítés. De a Tamanoknak erre is volt tervük: Még a kihajózás előtt elintézték, hogy az Ecazi nemeseket balesetek érjék a csillagok közötti út során.
    Eljött hát a patriárka halálának ideje, hogy a kialakult káoszban a Taman-Ház csapása ledöntse az Ecazi-Házat. A gyilkosnak azonban ezernyi akadály állhatta útját, jelenthette végzetét.
    Az egyik őr hirtelen felé fordult, ám mielőtt még szólhatott volna bármit is, a Taman egy apró dobónyilat hajított a torkába, mire hangtalanul összesett. A másik őr a puffanásra fordult meg, hogy szembe találja magát egy pár rövidkardot forgató alakkal, aki már rajta is volt, mielőtt fegyvert ránthatott volna. A bérgyilkos némán átkozódott, hiszen nem tudta, mit tegyen a testekkel, hová rejtse őket a két fasorral szegett sétányon.
    Rövis gondolkodás után végül az egyetlen dolgot tette, amit tehetett: Eliramodott az Ecazi-Ház épületegyüttese felé, hogy esetleg sikerrel járjon. Futva tette meg a bejáratig való utat, ahol szó nélkül ledöfte az egyik őrt és elrohant a meglepett másik mellett, aki egy köznemesi család jelét viselte a ruhájára hímezve. Mire az őr felocsudott és riadót fújt, az orgyilkos már a belső folyosókon nyargalt az Ecazi patriárka szállása felé, miközben minden útjába akadó Ecazi őrjáratot megtizedelt. A kialakuló káoszban volt minden reménye a sikerre...
    S a szerencse végül mellé állt. A következő sarkon maga Adama Ecazi jött szembe vele, aktívált pajzzsal, kezében lézervetővel és rapírral. Célra emelt fegyveréből nyers energia vágódott elő, azonban a sugár elment az orgyilkos válla felett, aki reflexből előre vágódott, két kardját alattomos alsó kettős döfésre lendítve. Ecazi körbeforgatta rapírját, hogy hárítani próbálja a támadást, egy fegyverrel azonban nem védhette ki a csapást és a pengék ellen a pajzs sem védhette meg. Az orgyilkos kardjai mélyen a combjába mélyedtek, majd kiszakadtak a comb oldalán, miközben a pajzs dühösen szikrázott végig a pengék fémjén. Adama szemében a felismerés félelme csillant, miközben a támadója visszahúzta pengéit a végső csapásra.
    A két penge mélyen Adama gyomrába mélyedt, mikor az első Ecazi őrök megjelentek a folyosón és tüzet nyitottak fegyvereikkel az orgyilkosra, aki nem viselt pajzsot, így a lézersugarak és nyílvesszők szétszaggatták a testét. A Taman orgyilkos mosolyogva omlott a padlóra, tudatában annak, hogy sikerének köszönhetően a Háza le fogja győzni az immár fejetlen Ecazikat. A Taman-Ház átveszi az Ecazi-Ház helyét és az Ecazi-Ház hamarosan semmivé lesz, mintha soha nem is létezett volna! A Vel'Ryath vérvonalból való Taman-Ház győzni fog a Vel'Ryath Ecazi-Ház felett...
    A vérvonal egy újabb Házzal kevesebb lesz, de erősebb azáltal, hogy egy gyenge részét kivágták, kiírtották. Az ősi hagyományok szerint fog lezajlani minden, amint az az egyezményben benne foglaltatott.
    És elsötétült a világ, kiszállt belőle minden szín, eltűntek a hangok, míg nem maradt más, csak a mindent átható, üres semmi.
    A hajnal alig jött még el, mikor seregek masíroztak végig a város utcáin. Csatarendben vonultak, büszkén és magabiztosan, fegyvereiken megcsillantak a kelő nap első sugarai. Páncéljukon fensőbbségesen szikrázott a fény a Taman-Ház jelvényein, miközben a halálra ítélt Ecazi-Ház felé haladtak feltartóztathatatlanul. Az Ecazi birtokot elérve szemben találták magukat a vezér nélkül maradt Ház seregeivel, akik azonnal támadásba lendültek a Tamanok láttán. A kialakuló harc hamarosan isonyatos tombolássá fajult, ám a rendezetlen Ecazi csapatoknak nem volt esélyük a jól koordinált Tamanokkal szemben, akik lassan visszaszorították őket. A csatát szemlélő más nemesek egymás között súgtak már arról, milyen elismerésre méltó a Taman-Ház sikere!
    Pár órányi tombolás után az utolsó Ecazi nemes is holtan esett össze a Földön, míg a csillagok között éppen pengék kerültek elő hüvelyükből. Ám nem minden Ecazit ért váratlanul a csillagok közt az aljas ármány...

    Az Ecazik földi pusztulása másnapra már senkit nem foglalkoztatott, hiszen miért foglalkozna bárki is olyasmivel, ami meg se történt? Miért emlékezzenek valamire, ami soha nem is létezett? Az Ecazi-Ház pedig ilyen volt...
    Csak a Császár dühöngött magában továbbra is. Szidta az ostoba Taman-Házat, akinek most kellett tovább gyengítenie a haderőt, mikor minden erő odakinn jár valahol, a Földön csak apró helyőrségek lebzselnek. Ha most harcolni kellene, mi lenne akkor? Mi lenne, ha pont az Ecazik által képviselt erő kellene pont a túléléshez?
    Akkor vége. A Császár ebben a pillanatban jött rá, milyen sebezhetővé is tette a Földet. Mibe fog kerülni az Impérium létrehozása? Talán túl sokba? Már nem számított, nem volt visszaút, csak lehetőségek sorai, miket egyetlen ember látott át csupán teljesen, ám róla, a Császár úgy tudta, meghalt. Eltűnt.
    Ki más látna át mindent? Voltak mások is, akik érzékelték a jövőt, meg tudták mondani, mire számítsanak, de olyanok, akik mindent látni tudtak volna, nem voltak. Senki nem tudott előre tekinteni, megmondani mi lesz vagy legyen, pedig ebben a pillanatban ez létfontosságú kérdés volt. A Császár tudta ezt, s immár magát is szídta, hogy nem gondolt erre korábban egyszer sem.
    Hogy lehet ez? Hogy követhetett el ekkora hibát? És hogy nem vette észre idáig?
    A felmerülő válaszok azonban olyan dühvel töltötték el, amit nem bírt elviselni. Árulás! ordítozta újra meg újra, próbálván másra terelni a felelősséget, ám tudta, hogy ezuttal nem lel majd bűnbakot.
    Dühe csillapodtával lassan elkezdte számba venni a lehetőségeit, amikből nem volt sok. Elkezdhetett volna toborozni az emberek közül, hogy az alantasabb katonai feladatokat rájuk háríthassák, ám akkor a munkaerő csökkent volna, amit a Császár nem engedhetett meg a múltkori lázadás után. Felmenthette volna a tanárok egy részét, hogy a végzős diákjaikkal együtt lássanak el katonai szolgálatot, ezt azonban a nemesi Házak egyként utasították volna el, mint a hagyományok lábbal tiprását. Elrendelhetett volna kötelező újjoncozást a Házak körében, de tudta, hogy a Házak is kimerültek minden szempontból.
    Akkor mi legyen? Nem látott semmilyen kiutat a bajból, ami megint csak feldühítette. Én vagyok a Föld ura és parancsolója, hamarosan a csillagoké is, mégsem tudok mit kitalálni! korholta magát, miközben le-fel járkált tróntermének közepén. Mi legyen? Mit lehet ilyenkor tenni?
    Várni? Igen, várni, ha nincs más. Talán, idővel lesz valami megoldás, csak ki kell várni. Talán megoldódnak a dolgok maguktól, ha időt adunk nekik rá. Talán...
    A Császár imigyen megnyugodva visszatelepedett trónjára és azonnal az ebédért küldetett. Sok dolga volt még, amiket jobb nem üres gyomorral elvégezni! Mert a jóllakott ember boldog ember, egy nemesnél azonban az egész egy kedvtelés, az ízek varázsának élvezete, mely jobb hangulatot teremtett a rossz dolgokhoz is. A Császár pedig igazi ínyencnek tartotta magát!
    Fél óra múlva már az ebédlőben ült az asztalnál, mi körül aznapi vendégei, a Nemesek Tanácsának legbefolyásosabb tagjai, foglaltak helyet. Kifinomult nemeshölgyek és nemesurak voltak mind, ám  a Császár szemében a dög köré gyűlő keselyűknek tüntek, akik kötül sokan vérszemet kaptak a tegnapi Ecazi-Taman konfliktust látva.
    Őket akarta letörni a Császár, hogy több Házak közötti háborúra ne kerülhessen sor. Hogy ne gyengíthessék tovább a Földön maradt nemesi erőket.
    Ez volt a cél, amihez azonban ijesztően kevés eszköz állt hirtelen rendelkezésére.
    Elkezdték felszolgálni a nyolcfogásos ebéd első fogását, valami levest, miközben a Császár végigpillantott rajtuk és megköszörülte a torkát, hogy mind rá figyeljenek, ne pedig az aranyszínű, illatozó levesre.
    Hölgyeim és uraim! kezdte negédesen, miközben jól kihúzta magát, hogy kifejezésre juttassa uralkodói fenségességét vendégei számára. Tegnap este sajnálatos dolog történt, aminek nem szabad megismétlődnie! vágott rögtön bele, mire az egyik márkiné gőgösen felhorkant: Ugyan, hisz semmi nem történt, Császárom! De igen! üvöltött a Császár, mire a nő ijedtében majd leborult a székéről. A Császár lassan magyarázni kezdett nekik, mintha értetlen kölkök lennének csupán, nem nagyhatalmú nemesek:
    Tegnap egy Házzal kevesebb lett a haderőnk, amivel megvédhetjük magunkat, amivel leverhetjük az esetleges jövőbeni lázadásokat! Mi lenne, ha most kellene megvédenünk magunkat egy külső veszéllyel szemben? Kik harcolnának az elpusztult Ecazik helyett? Senki! Mostantól határozatlan ideig megtiltok minden Házak közötti összecsapást és az engedetlenséget keményen megtorlom majd! Megértettek engem, vagy magyarázzam el megint, hogy megértsék?
    A néma csendben ülő nemesek hallgatását igennek vevő Császár lassan visszaült a helyére. Jó étvágyat! mondta és lassan kanalazni kezdte a még éppen meleg levest, mintha az előbb mi sem történt volna. A nemesi vendégek egy darabig még csendben ültek, majd lassan ők is hozzáfogtak az ebédhez, mely keserű ízt hagyott a szájukban és a lelkükbe mart, mint a vitriol. A Császár szembeszállt a nemesi hagyományokkal, ami hihetetlen volt számukra, s a Császár is jól tudta, hogy nagyon messzire ment. A kés élén táncolt...
    Elég egy apró szikra és elszabadul a tűzvész, gondolták az asztalnál ülök, s ironikus módon a saját félelmeik fogták vissza őket attól, hogy kipattintsák azt az apró kis szikrát.

    Vége mindennek. Mindenki odalett, elmentek, meghaltak, elégtek a mindent elemésztő tűzben. Minden odalett, örökre, az idők végezetéig.
    Kedvelte őket, néhányukat még szerette is. Kit így, kit úgy. Voltak, kik barátok voltak, s voltak, kik közelebb kerültek hozzá, mint gondolták volna.
    De nincsenek már sehol. Elmentek, meghaltak mind. Sosem térnek vissza, csak az emlékük az, mi kísért még.
    A világa is odalett. Csupán por és hamu, mi beleveszett a lángtengerbe. Elsöpörte a vihar, mint oly sok mást...
    Lassan felnyíltak a fáradt szemek és egy kósza pillantást vetettek a képre, min egy lány mosolygott. Fekete hajában vörös csíkok futottak, mosolya még mindig tündökölni látszott. Barát volt régen, akit elsöpört a vihar. Barát, aki mélyen foglalkoztatta őt régen, s a kép most feltépte a lelkén tátongó sebeket.
    Miért éltem túl? Miért létezem?
    Bűntudat csapott át rajta, s az egykori barát emléke feltört a sötét mélységből, mi az egykor jobb sorsra érdemes lélekből maradt.
    Érzelmek tucatjai rohanták meg, maguk alá gyűrve őt.
    Miért vagyok? Mi célból maradtam itt?
    Ám a lány a képről nem válaszol a kérdésekre. A holtak szava sem éri már át a kínok tengerét.
    Vége mindennek. Mindenki odalett, elégtek mind a tűzben. Az utolsó nagy háborúban.
    Csak az emlékek és néhány kép maradt, mely örökké fennen hirdeti egy férfi gyengeségét, aki végül gyengének bizonyult.
    Gyengének, hogy megmentse őket. Hogy megmentse a barátait, azokat, kik számítottak, fontosak voltak neki...
    S kudarcának emlékét nem tudja levetni magáról. A kép lassan visszakerül biztos helyére a többi régi emlék mellé, a bizonyítékok mellé, melyek egy csúfos és véres bukásnak tanúlságai.
    Miért ez a kép került elő? Ki tudja?
    A lány, ki egykor barátja volt, kicsit talán fontosabb is, mint barát, emlékei megállíthatatlanul áramlanak át a meghasonlott elmén.
    Miért élek? Mind meghaltak, itthagytak engem, ki cserben hagytam őket! Ez lenne hát a büntetésem? Mindenem és mindenkim oda...
    S az ablakon túl a világ lassan új életre kél, semmibe véve a múltat, mely éget s kínt fakaszt. Eltünt egy világ, de az idő nem áll meg, s született egy másik.
    Ám a gyengeséget és a bukást semmi nem törölheti el. Bünhődnie kell hát neki, a túlélőnek.
    Mert mind odalettek. Barátok, rokonok, szerelmek, az élete és a világa. Nincsenek többé, mind por és hamu immár, mit messze hordott a szél, mi a vihar után átcsapott a megkínzott Föld felett...

    A csendet haldoklók és sebesültek nyögései törték meg, mindent áthatott a halál fagyos érintése. A híd romokban hevert, a fém fájdalmasan nyögött, a hajó kibelezett hullaként sodródott tovább. Semmi nem mozdult, csupán a halál leselkedett némán tovább.
    A nemesi Házak bátor gyermekei most rettegve kushadtak a haldokló hajó fénytelenül kongó sötét gyomrában. Erejükbe vetett hitük semmivé lett, halandóságuk brutális erővel realizálódott számukra, míg a győzelem illuzióját próbálták üldözni a csillagok között. De vereséget szenvedtek...
    A hajót még csak nem is harcban pusztították el, csupán az univerzum egy eltévedt darabkája jelent meg a megállíthatatlan halál angyalaként. Egyetlen eltévedt szikladarab, mely több száz életet oltott ki egyetlen pillanat alatt, melyeket további százak tucatjai követtek. Az egész hajót kettétörte az ütközés nyers ereje és annak utólagos energiája taszította tovább a halodó roncsot, mely most egy névtelen rendszer csillaga felé közeledett.
    Nem volt menekvés, tudták, hogy belehullanak a névtelen napba és semmivé lesznek...
    Haszontalan halált halnak.
    Mindük úgy indult el, hogy harcba vonul majd, ahol győz és dicsőséget szerez, vagy bátran hősi halált hal. De végül pazarló, dicstelen vég lesz az osztályrészük, mely szégyent hoz a nevükre, mégha nem is tehettek az egészről.
    Senki nem fogja meggyászolni őket, senki nem pazarol gondolatot sem rájuk, mert szégyenteljes kudarcnak fogják elkönyvelni halálukat. Újabb áldozatai lesznek a régi hagyományoknak és felfogásnak, mely a Földet is tűzbe borította...
    És mindezt miért? Mit ér az egész?
    Ezekre a kérdésekre senki nem fog választ adni, senkit nem fognak érdekelni. Ennyit tenni is pazarlás.
    S a hajó fémes sikolyok és szenvedő nyögések közepette lassan sodrodott tovább, tovább, a ragyogó kék csillag felé, melynek még bolygói sem voltak.
    Újabb korok jönnek majd, akik vitába szállnak a történtekkel, semleges megfigyelők próbálnak meg következtetéseket levonni, de addigra már mit sem fog jelenteni az egész...
    Csak a halál fog tovább kísérteni, az értelmetlen, pazarló vég, minden értelmes lény rémálma...

    Nehezen jött álom öreg szemeire, órák hosszat forgolódott az ágyában, de semmi nem segített. A Grumman ifjoncnak adott lecke szavai jártak a fejében és a saját élete, mit maga mögött tudott. A szavai tisztán visszhangzottak öreg elméjében, hogy akár visszamondani is képes lett volna őket ismét, pontosan. Az aznapi történelemlecke filozófiába csapott át, s emlékezett rá, mennyire elragadtatta magát, miközben a Grumman baronetnek szavalt, aki minden szavát figyelemmel kísérte és magába itta:
    "A háborúnak vége, mégsem lelt mindenki békére...
    Az élet nem kecsegtet mással, csupán áldozatokkal. Nem kérhetsz és nem is kaphatsz tőle kegyelmet, hát kénytelen vagy megbírkózni vele...
    Legjobb tudásod szerint.
    De hamar ráeszmélsz arra, hogy amiket tényekként, igazságként fogadtál el, hamis ábrándok, káprázatok, nem többek gonosz képzeteknél, melyek végül megcsalatásba taszítanak.
    Naggyá vágysz, mint mindenki, hiába is tagadod. Ha nem így lenne, lefeküdnél s várnád csak a halált.
    De vajon tisztában vagy az árral? Tudod, mit kell megfizetned mindenért, amit elérsz vagy elérni vágysz?
    Mert eljön az idő, mikor felemelkedsz...
    És akkor, céljaidat elérvén, eljön az idő, mikor meghal a szerelem, mikor meghal a becsület...
    És meghalsz te is...
    Örök igazság ez, melyet nem kerülhetsz ki, nem kerülhetsz meg, avagy el. Ez örök harcod velejárója azért, ami vagy s ami lehetnél.
    A háborúnak vége, de vannak, akik nem nyerhetnek békét..."
    Valóban... Ő sem lelt békét, pedig valóban véget ért már a háború, de ezt annak tudta be, hogy elbukott életében.
    Ettől ismét eszébe jutott rég halott barátja, a lány, kinek képe most felrémlett benne és könnyet csalt a herceg öreg arcára. Minden olyan rosszul sült el, mindent úgy szeretett volna megváltoztatni, de bukása véglegessé tett mindent.
    Sosem fog békét és megnyugvást találni, ezt nagyon jól tudta, és beletörődéssel próbálta fogadni. De nem volt rá képes...
    Harcos volt mindig is, és az is marad! Ám pont ez volt az átka... Csak akkor nyerhetett volna nyugalmat, ha harcosként halhat meg, amire már nem volt esélye.
    A kora volt az, ami minden esélytől megfosztotta. Már sosem vonulhatott volna harcba, mert túl öreg volt. De nem volt hajlandó sose beletörődni ebbe, lázadt ellene, de mindig alul maradt.
    S a világ lassan kifakult körülötte. A kételyeivel, a lány képével és a saját eszmefuttatásának keverékével a fejében lassan álomba szenderült.
    S álmában érezte, hogy valami megváltozik, valami közeleg, ám az álmok lassan kifakultak, csak az üres alvás maradt, melyhez élete folyamán hozzászokott...

    Az idő kérlelhetetlen dolog a világegyetemben, ritkán tesz úgy, hogy az jó legyen számunkra, és mégsem tekintjük rossznak. Mert az idő hozza a változásokat, tartja mozgásban a dolgokot, az idő folyása teszi élővé az univerzumot. S amint az idő folyt, lassan megérkeztek az első hírek is a Császár csillagközi hadjáratáról. A hírek, melyek maguk is olyan kérlelhetetlenek, mint az idő, minek szárnyán érkeztek...
    A Házak izgalommal suttogva vették tudomásul őket. Gyermekeik sikerei vagy bukásai most elérhetővé tették őket számukra, mégha csak képletesen is, s eredményeik politikai és társadalmi vonzatait nem féltek kiaknázni, azok hátrányára, kiknek a szégyen jutott. Mert a mérlegnek mindig két oldala van.
    A mérleg pedig nem volt szívderítő... Egy bolygó meghódítva, kettő kolónizálva, egyet nem sikerült bevenni. A több, mint száz csillaghajóból kettő harcban pusztult el, három pedig más módon veszett oda. Nemesek ezrei lelték halálukat, ami nagyon is számított a Föld urainak és az immár kevésbé pökhendi Császárnak.
    Nem úgy, mint a közönséges emberek százezrei, akik odavesztek. Velük senki nem törődött, hiszen minek? Senkik voltak, apró kis porszemek, akikkel felesleges időpazarlás foglalkozni. Csak emberek, tökéletlen csúszómászok, halálraszánt, leírt felszerelési tárgyak... Minek hát foglalkozni velük? Csak azzal szabad foglalkozni, ami számít, márpedig a Házak tagjain és a többi nemesen kívűl semmi nem számít. Ez a világ jogos és természetes rendje...
    Bár vannak mindig, akik másként gondolják. Őket gyengeelméjűeknek, bolondoknak, néha árulóknak deklarálják. Talán azok is... Talán nem. Ki tudná megmondani, mi a végső igazság? Kinek van a végsőkig igaza? Senki...
    Ezen gondolkozni is csak felesleges időpocsékolás. Vesztes ügy, melybe belebonyolódni szerencsétlenség. Mégis ez az egyik dolog, ami a történelem kerekét forgatja...
    A történelem és az idő kerekét...
    Az idő kereke pedig tovább forog. Mikorra a hírek elértek a Földig, a történéseknek újabb láncolatai is lezajlottak már, melyek tovább terelték a dolgokat a maguk furcsa irányába. Az egyre gyülekező vihar felé, melynek fellegei már elkezdtek magasra tornyosulni, hogy féktelen tombolással adják le a bennük felgyűlemlett feszültséget, mely iszonytató pusztítással kecsegtetett...
    Ám erről csak alig páraknak volt fogalma a világegyetemben, keveseknek ahhoz, hogy bármit is tehessenek. A történelem pedig ismétli önmagát, mindig a lehető legrosszabbkor.
    De az idő hozta változás lassú volta néha elfedi az erre figyelmeztető jeleket, elrejti mindazt, ami segíthetne benne, hogy elejét lehessen venni a fékevesztett pusztulásnak, az elszabaduló gyilkos káosznak. Pedig az időben észrevett jelek segíthetnek mérsékelni a károkat. De a baj az, hogy néha előfordul az, hogy egyértelműek a jelek, de senki nem foglalkozik velük. Mint az Impérium létrehozásának céljából indított nemesi hadjáratban is megtörtént.
    Ám ennek kifejtése tán túl filozófikusnak tűnne, s értelmetlensége is nagyon jelentős tényező, ezért jobb nem foglalkozni a dologgal... Vagy mégis?
    Hiszen ha ottvannak a jelek, akkor talán csak egy ember kell, aki kiáll és felmutatja őket, kikényszerítve azt, hogy foglalkozzanak a dologgal, mégha csak egy pillanatra is. Mert ezzel elvet egy magot, mely lassan szárba szökken. Mert ez a kezdet.
    A kezdet pedig nagyon érzékeny és törékeny időszak, minden új kezdet nehézségekkel párosul... Ám minden nehézség legyőzhető, csak kell valaki, aki hajlandó szembenézni velük...
    Ám néha senki nem lép elő, mert félnek... Félnek a kudarctól, mely sokszor elkerülhetetlen dolog ilyen helyzetekben. Félnek, ezért nem győzik le magukat s a mag lassan elhal, ahogy vele hal sokszor a remény is. A remény, melyről úgy tartják, örök.
    Pedig sokkal törékenyebb és múlandóbb, mint bármi más, s ezt felismerni és elkerülni talán az egyik legfontosabb győzelem. S az első győzelmet lassan több is követi, sikert siker követ, míg végül minden célt ér. Célt ér, hogy megváltoztassa azt, miről könnyebb elhinni, hogy elkerülhetetlen. Mert beletörődni egyszerűbb, mint küzdeni és elenyészni a harcban. Könyebb a gyávaság, mint a bátorság, pedig a bátorság néha nem több, mint az, hogy elfutni is félünk, ezért maradunk...
    Ám maradni, megint egy kezdet, valaminek a kezdete, melynek során a gyávaság végül hasznossá lesz, s az elfutni képtelen cselekedni kényszerűl, hogy bátorrá válik mások szemében...
    És példája ragadósnak bizonyulhat, amint az egy ronda, szürkés világon is megtörtént, ahol a Császár harcosai és katonái kemény csatába bonyolódtak egy ismeretlen, fejlett idegen néppel. A kialakult öldöklő patthelyzet pedig az őslakosoknak kedvez, míg a nemesi hadak felmorzsolódnak. Tudta ezt a parancsnok is, aki lenyelve a vereség keserű piruláját és vállalva a szégyen bélyegét, visszaparancsolta az embereit az űrhajóikhoz, vissza a csillaghajóra, mely segélykérő jeleket kezdett sugározni az űr sötétjébe, hátha veszi egy másik hajó az adást, és a segítségükre siet...
    Mert erősítés nélkül biztos vereségre voltak ítélve... A vereség pediglen olyan szégyen, melyet nem engedhettek meg maguknak, hát vártak. Várták az erősítést, mely sosem jött meg.
    Az üldözésükre induló idegen hadak teljesen megsemmisítették őket... S ők csak újabbak voltak a sok közül, kik már elpusztultak vagy el fognak pusztulni... Ám az idő nem állt meg, kereke lassan tovább forog, hajtva előre az eseményeket, mozgásban tartva a változó világot.

    Vér töltötte fel a teret, mi a fáradt csillagok között terül el, megfestve annak bársony színét. Sikolyok és fájdalmas nyögések nyomták el a Szférák Zenéjét. Pusztulás lett urrá az élet felett, a front megdermedt. Senki nem tudhatta, túlélik-e egyáltalán a dolgot, vagy meghalnak mind? Mit számít? A Császár nemesi seregeit letarolták, kivéreztették, megtörték. És mi végre? Alig pár tucat világot sikerült meghódítaniuk vagy elkezdeniük kolonizálni. Alig távolodtak csak el a Naprendszertől, galaktikus léptékben szinte az otthonuk kapujában toporogtak csupán. Ám nem volt tovább!
    Az erő kimerült, a hírcsere lassú volt a csillagi távolságokból, erősítésben aligha reménykedhettek. Még azt sem tudhatták, megvan-e még a Föld? Megvan-e még az, amiért éltek és a vérüket ontották? Bizonytalan dolgok ezek, melyek kétségbeesésbe taszítanak. Egy patt-helyzetben pedig a kétségbeesés elég ahhoz, hogy végzetes vereséggé változtassa a dolgokat.
    Az összeomlás közel volt már. A sereg különböző egységeinek veszteségi listája pedig folyamatosan gyarapodott. A Földet elhagyó seregnek több, mint a kétharmada elveszett, sok volt a sebesült és rengetegen voltak, akiket eltűntnek tituláltak. Hatalmas veszteségek, túl hatalmasak a további harcok folytatásához. Vissza kell vonulni, újraszerveződni, új taktikákat és stratégiákat kiötölni...
    A seregek megkezdték hát lassú visszahúzódásukat egy, még a Földön kijelölt gyülekezési pont felé. Ott a megmaradt magasrangú tisztek összegyűlnek és megvitatják a dolgok további menetét, eldöntik, folytassák-e a harcot, avagy tárjenek haza és erősődjenek meg ismét? Vagy azt, mennyi helyőrséget és milyen összetételben hagyjanak hátra a megszerzett világok védelmére?
    Nehéz kérdések, nehezebb döntések. Mert valakinek majd felelősséget kell vállalnia a Császár színe előtt, mikoron az majd kérdőre vonja vezéreit, miért történt meg az, ami? Egyeseket meg fognak szégyeníteni, míg lesznek, akikre kivégzés vár majd...
    Ez lesz a jutalmuk mindenért! Az elért sikereik mit sem számítanak majd a vereségük tükrében! Hiszen mit ér a csatákat megnyerni, ha a háborút elveszíted? A vereségért pedig nem szokás dícséretet és jutalmakat osztogatni.
    De meg kellett tenniük. Ezt kívánta a becsületük. Ez volt az egyetlen elfogadható út nekik...
    Vagy renegáttá válni...
    De ki akarná ezt az utat választani? A renegátság szégyen, a renegát megfosztatik címétől és rangjától, elveszti a Házát. A renegátokra a többi nemes vadászik, mert a renegátok árulók. Az árulókat pedig el kell pusztítani!
    No igen... Elpusztítani... Ez a Házak tipikus hozzáállása a világmindenséghez: Amit nem tudsz megszerezni, megismerni vagy írányítani, azt pusztítsd el inkább. De ki kérdőjelezné meg ezt? Senki, aki józanul gondolkodik, nem ítélné el a Házakat, mégha rossz ösvényen járnak is a gondolataik.
    Hogy miért? Mert túlélnek és túléltek. Egy faj, mely oly nagy mértékben ragaszkodik a harchoz és a pusztításhoz, hogy önnmagát tizedeli meg, szinte kiirtja, ennek ellenére pedig legyőzi és meghódítja a Földet, majd kirajzik a csillagok közé... Nos, az elismerést érdemel! Egy faj, mely évezredek óta a kihalás szélén táncol, és mégis elég erős ahhoz, hogy elkezdje meghódítani a galaxist, abba nem érdemes belekötni, nem lehet belekötni, csupán csodálni.
    Márpedig csodálatraméltó teljesítményt nyújtottak a Házak. Bár vereséget szenvedtek, nem halnak ki. Megerősödnek ismét, immár azokon a világokon is, miket most szereztek, és ismét elindulnak. És akkor, lehet, hogy nem lesz ki megállíthatná őket...
    Ez a tudat azonban nem lesz elég a Császárnak. Tombolni fog, büntetéseket szórni, ám majd megnyugszik és elfogadja, hogy kell még egy kis idő... Egy kis béke, mielőtt újabb hadak szélednek szét harcra készen.
    Ám az idő és az univerzum nem biztos, hogy lesz oly kegyes, hogy időt adjon. Egyre erősödő szelek csapnak át az univerzum felett, biztosan jelezve a közeledő vihart, mellyel dacolni nem lehet...

    A felvirradó reggel semmi jóval nem kecsegtetett. A nap sugarai képtelennek bizonyultak áttörni a komor felhőkön melyekből szürke eső szitált. A hideg szél éles karmokként mart bele az Akadémia diákjainak didergő testébe, miközben kötelező vívógyakorlatukat folytatták. Sokan közülük azonban nem emiatt mozogtak oly szögletesen s nehezen, hanem a testüket borító kötések és sajgó sebeik miatt.
    A hagyományok szerint minden diák éles fegyverrel gyakorolt. Nem volt szükség dorgálásra és szidalmakra, ha hibáztak, a testükbe maró pengék éppen elég büntetésnek bizonyultak. Az indulás óta megcsappant a diákok száma, volt, akit kitaszítottak, hogy a Háza döntsön sorsáról, volt, akit kivégeztek valamely szabály megszegése miatt és volt, aki az ilyen gyakorlatokon esett el. A bénaságuk és inkompetenciájuk okozta végzetüket, ezért senki nem gondolt rá, hogy meggyászolja őket. Elvégre, minek azt?
    A nevelési strúktúra kegyetlen, mert kegyetlennek kell lennie. Az élet is az, amire nevelik a gyermekeket. Ha tehát egy pár tucat gyermek meghal, mit számít az? Akiknek elégségesek a képességeik a túléléshez, azok életben maradnak, akiknek pedig nem, azok úgyis meghalnának. A különbség csupán annyi, hogy így nem veszélyeztetik mások életét.
    A gyermeket meg kell törni, el kell tőle venni a reményt. És ha kell, az életét is. Ez a Házak útja, ez a tradicíó, melyet a vérvonalak alapítói hagytak hátra. A szokások tartják össze a nemességet, azok fogják össze az egymással marakodó Házakat, amiknek saját tagjai is egymással küzdenek a hatalomért és pózicíóért. A szokások adják azt az erős talapzatot, melyen az ingatag vár áll, a rendet a gyilkos és örjöngő káoszban.
    Ez a világ rendje. Ez az, mit az emberek nem ismertek fel. Ezért lettek rabszolgává. És ezért nem vihetik soha semmire a világegyetemben!
    A diákok azonban nem emberek... Ők nemesek...
    A gyakorlat hosszú órái alatt teljesen átfagyott és bágyadt diáksereget azonban nem hagyják pihenni. A következő órák már várják őket, újabb előadások, újabb gyakorlatok. És mindennek a végén a belső szolgálatok az Akadémián.
    Az Akadémia immár olyan, mint a Házuk. Legalábbis így kell, hogy érezzék. Ám nem mindenki képes elfogadni ezt. Az ifjú Val'Tar'aan is így van ezzel. Csak bámul kifelé az ablakon, miközben öreg mentora lassan szaval neki, hogy szavai elsuhannak az ifjú fülei mellett. Pedig sok bölcsesség van azokban a szavakban, már megtanulta ezt rég. Most mégsem képes figyelni rájuk, gondolatai máshol járnak, amint az odakint gyakorlatozó nemesleányokat figyeli, amint éppen a kiskaliberű fegyverek használatát gyakorolják.
    Hiába! Fiatalság, bolondság! Egy pillanat eltelik, mire az ifjú rájön, hogy mentora szavait hallotta, aki immáron abbahagyta a szavalást és őt nézte, furcsa, mindenttudó mosollyal az arcán. Csak nem a szív vágya kínozza az ifjú baronetet? kérdezi lassan, hogy a mosoly meg sem rezdül közben.
    Mit ér a szerelem? kérdezi a Grumman dacosan. Mire jó, ha ilyen gyengévé tesz? Miért kínoz, éget oly vadul, hogy a test minden molekulája vágyik arra, hogy beteljesedjen? Hová vezet mindez? Mire jó a szerelem, mikor nem több, mint gyötrelem?
    Azt neked kell tudnod... szól az öreg lemondóan. Ha te nem tudod, akkor ki tudná? E válasz felkelti a Grumman figyelmét, aki mesterét kezdi tanulmányozni, majd egy kérdés ötlik fel benne, mit feltenni nem szabad, ám ha rohan a szív, a szó könnyen kiszalad: Voltál te valaha is szerelmes?
    Az elhamarkodott szóra gyilkos szikra villan az öreg szempárban, melyet felvált a mély, gyászos fájdalom, ám a mozdulatlan, vén ajkak csak annyit suttognak erőtlenül: Mind meghaltak...
    Majd elfordulva, lassan, vontatottan mesélni kezd, amint a fájó emlékek hullámai felcsapnak elgyötört elméjében:
    Én is voltam fiatal, vágytam a szerelmet. Szerettem másokat, s néha tán engem is szerettek. Ám egyszer tönkretettem mindent! Mindennél jobban szerettem, kész lettem volna rá, hogy a világot hordjam lábai elébe. Megkérdezte tőlem, mitől mindig rettegtem, s ami témát mindig kerültem: Mivé lehetne egy olyan, mint én? Ám én megfutamodtam s nem feleltem. Ezzel elvesztettem őt. Akkor azt hittem, szenvedés vár rám, míg csak élek, hisz nélküle én nem élhetek, de aztán megismertem mást. Nem szerettem ugyan oly nagyon, s végül ő sem szeretett engem. Ez fájt, beismerem, de neki én ígéretet tettem. S jöttek mások is, kiket szerettem, s kik tán engem is szerettek...
    Aztán jött Ő! Megbántott, hogy mélyen lelkembe tépett. Tombolni akartam, gyilkolni és pusztítani. Mikor felismertem a hibámat, már késő volt, a szikra kipattant. Elszabadult a Vihar, mellyel egyedül nem tudtam szembeszállni, hiába próbáltam! S az őrjöngés elsöpört mindenkit! Mindenkit, akit szerettem, minden barátot, olyan embert, ki fontos volt nekem... És én nem tudtam megvédeni őket. Mind meghaltak, csak én maradtam, meg a bűntudat a többiek miatt. Sosem akartam olyan lenni, mint az őseim, végül pont olyanná lettem! A szerelem miatt, mit éreztem. Ő megsértett engem, mire én elárultam és megöltem őt, ahogyan másokat is. Akkor fogadtam meg, hogy nem akarok emlékezni rá, ki is vagyok...
    A Grumman csendben figyelt, átérezte mindazt, mit az öreg fegyvermester átélt. Ezért nem mutogatod a jeled? kérdezte halkan, s tudta, hogy ráhibázott a dologra. Az öreg herceg nem hordja a jelét, mert nem akar emlékezni, nem akar többé herceg lenni, de csapdába esett. Egy nemes, aki nem akar nemes lenni, de nem tud nem nemes lenni.
    Rájött, hogy mentora mindennél jobban gyűlölheti magát már hosszú ideje, de képtelen szabadulni. Rájött, hogy azért, mert még mindig szerelmes abba a lányba, aki miatt tűzbe borult a világ.
    Erre jó hát a szerelem? Hogy tönkretegyen? s immár a válasz nem késlekedik: Igen. Hogy az egekig emeljen vagy örökre tönkre tegyen. Mert nincsen szebb és erősebb érzelem, nincs nagyobb erő és mélyebb gyűlölet. Efelett, hidd el, nem létezik hatalom...

    "A rohanó napok egymásba fakultak, elmosódtak, akár az emlékek, melyek már régtől kísértenek. Minden nap minden perce egy újabb emlék, jó avagy rossz, s minden emlék egy mementója az örökkévalóságnak, önnön halhatatlanságunknak. Ám minnél több van, annál többre vágyunk, annál gyorsabban és erőteljesebben, mert sosem elég. Sosincs vége...
    De a dolgoknak képesek vagyunk a mélyére hatolni? Értjük egyáltalán saját bensőnk kínzó sűrgetéseinek az okát? Tudjuk-e azt, miért akarunk? Az értelmét mindannak, mit teszünk avagy tenni vágyunk?
    Tisztában vagyunk az árral? Mert mindennek, mit akarunk, teszünk, elérünk, annak ára van. Minden tettnek, vágynak és próbálkozásnak... S ha eljön az idő, meg kell fizetnünk ezt az árat. De képesek vagyunk rá? Meg tudjuk, meg akarjuk fizetni cselekedeteink árát?
    Könnyű kijelenteni azt, mik vagyunk. Könnyű kérkedni és büszkélkedni! Ám van valami, amit elfelejtünk: a következményeket. Annak, amik vagyunk, következményei vannak, melyekkel szembe kell néznünk, el kell fogadnunk. Ez pedig felelősséggel jár. Felelősséggel minden tettünkért, szavunkért. Sokan hallják ezen szavakat életükben, ám csupán legyintenek rá és elfelejtik. Könnyebb lerázni magunkról a dolgokat, mint szembenézni velük, és rajtuk keresztül önmagunkkal... Mert következmények bizony mindig vannak, s felelősséget kell vállalnunk önnön következményeinkért...
    Harcos vagyok, talán az utolsó a világon. Én vagyok, ki a háborút szolgálja és akit a háború szolgál. Harcos vagyok, akinek kötelessége védeni a békét és óvni az életet. Nagy felelősség ez, de elfogadom, s vállalom mindezek következményeit. Teljesítem a kötelességeimet, becsülettel.
    Tehetnék-e másként? Igen...
    De akkor nem volnék többé harcos. Elmenekülhetnék a felelősség elől, letagadhatnám létem következményeit, ám akkor nem lennék több, mint közönséges gyilkos. Akkor olyan szörnyeteg lennék, melynek puszta léte is felkavaró tény.
    Harcos vagyok, mégha csak Sötét Harcos is. Mor'Salgtrilként arra törekszem, hogy lemossam a szégyent és igazi harcossá legyek. De a múlton ez már nem változtatna semmit. Mind Mor'Salgtrilok vagyunk, többek az embereknél, de már kevesebbek a valódi harcosoknál. Büszkeségünk azonban töretlen, ahogy a minket hajtó kaotikusság is az.
    Ez tesz minket mássá, ez tesz minket sötétté...
    Lehet, hogy ez segített minket ahhoz, hogy elsöpörjük a gyenge és törékeny embereket, ez tett a Föld uraivá, de egy napon ez fog ellenünk fordulni. Ez emelt fel és ez fog a végbe taszítani minket.
    Miért vagyok olyan biztos ebben? A világ ismétli önmagát. Ám nem lesz lehetőségünk egy újabb alapításra, ahogy az régen megtörtént. Nagyon régen... Ám ezt a történetet, legendát, szinte már mindenki unásig ismeri, aki egy vérvonal szerencsés vagy szerencsétlen leszármazottjának nevezheti magát. A legendát arról, hogy születtünk meg a tomboló tűzviharból...
    Oly régen volt már, a Nagy Háború idején, mikor még mindannyian harcosok voltunk. Ó, igen, azok voltunk. Ám volt valaki, aki többet akart, tökéletesebbet, s ez szörnyű dolgokhoz vezetett. Akkor, nagyon régen, Aedra elárulta az isteneket, a harcosok faját és a szerelmét, akit mindennél jobban szeretett... Ő és követői alapították a vérvonalainkat, s a vérvonalak első szülöttei alapították az igazi nemesi Házakat. Egy árulás teremtményei vagyunk, bukott, sötét harcosok, akikben talán van még egy kevés világosság.
    Ha nem így volna, akkor az emberiség már kihalt volna. A Vihar elsöpörte őket, s mi megkegyelmeztünk nekik. Ez reménnyel tölt el, hittel, hogy van még bennünk egy szikrányi jóság, hogy a káosz nem taszított minket a végtelen, mindent elborító sötét és kegyetlen gonoszságba. Ezek pedig nem egy bukott vénség utolsó reményei, többek kellenek, hogy legyenek a lekiismeretem megnyugtatására koholt gondolatoknál! Hinnem kell ebben, mert reményt ad arra, hogy még megváltást nyerhetek, hogy még nem nyelt el a sötétség..."
    A toll lassan kifordult az öreg kezéből, a napló papírján nagy pacát hagyva maga után. A sejtelmes fényben görnyedő öreg alakot lassú remegés rázza, miközben lassan talpra áll, hogy a naplót visszategye a vénséges könyvespolc egyik felsőbb sorába. Mikor elfordulván szembetalálja magát tükörképével, az öreg arcán fájdalom hullámzik keresztül, miközben tekintete megakad valamin.
    Házának, származásának jele az, min a vén tekintet megállapodik. A jel, mi legbensőbb, kínzó emlékeit és gondolatait hozza a felszínre, most szinte ólomsúllyal húzza az öreg nyakat, hogy a vállak meggörnyednek, mintha éppen most roppannának meg a világ gondjainak a súlya alatt.
    S a tükörkép lassan megváltozik, átalakul. Immár azzal néz farkasszemet, amivé válhatott volna. A gonosz és kegyetlen teremtmény, ami kegyetlen hűvösséggel bámul vissza rá, csak egyetlen dologban egyezik meg az öreg fegyvermesterrel: ő is egy herceg, aki jobban gyűlöli magát minden másnál. Csak ő másokon vezeti le ezt...
    Sosem leszek olyan, mint te! ordítja az öreg, majd hátat fordít a tükörnek és lassan elhagyja a dolgozószobát, melyre így nyugalmas csend borul...
    Lassan átvonul az előadóterembe, ahol tanítványok tucatjai várnak rá, hogy bizonyságot adjanak felkészültségükről. Érkeztekor a többi Akadémiai tanár mély tisztelettel üdvözli őt, ám az öreg csak egy biccentéssel nyugtázza a jelenlétüket, majd leül a számára fenntartott fő helyre. S a vizsga kezdetét veszi!
    Most kiderül, mit ér az ifjú Val'Tar'aan, akit külön a szárnyaid alá vettél! súgja oda neki az egyik oktatónő, mire az öreg egy magabiztos, hideg mosollyal válaszol, amitől a többi nemesen átsuhan a jeges félelem. Meg fog feleni, biztosan, nem kétlik már a többiek, akik megtanulták, hogy az öreg ritkán téved, s képes meglátni a jövő részleteit. A mosoly pedig arra engedi őket következtetni, hogy ezt is előre látta már, s látomásai mindig valóra válnak. Nincs hát kétség.
    Az első év végi vívóvizsga kezdetét vette. A hirtelen káoszból lassan kibontakoztak a vívópárok, s az öreg látta, hogy védence, az ifjú Val'Tar'aan egy Vel'Solann-nal harcol. A harcosnő két rövidkardot forgatott szemkáőráztató sebességgel, ám az öreg fegyvermester látta, hogy nincs mögötte tudás. A sebesség meglepte ugyan a Grumman-t, ám hamar észrevette, hogy a leányzó ugyanazt a mozgássorozatot ismétli, s ekkor hirtelen visszatámadott. A lány gyors mozdulatait képtelen volt visszafogni, hogy hárítson, így könnyű prédának bizonyult.
    A következő ellenfélnek egy Icaza baronet volt, aki kecses rapírral küzdött. A fiú technikája igen kiforrott volt, ám karja megsérült már egy előző viadalban. A Grumman megdolgozott a győzelméért, s mikor végzett, már nem volt kivel megküzdeni.
    Megfordulva öreg mentora büszke tekintetével találta szembe magát, amitől boldogság öntötte el a lelkét. Immár megfelelt!

    A tanácstermet a dühödt vita burkolta kakofóniába, a tagok kis híján egymásnak mentek. A hódító sereg visszaérkezett, s vele jött a problémák tömege is. A tanácsban is jelen levő Taman Háznak szembe kellett nézniük hirtelen két Ecazival, akik túlélték Házuk pusztulását s most igazságot követeltek.
    A nemesi Házak törvényei szerint ezt megtehették, s a Taman Házra súlyos büntetés várt, ám a Tamanok megtámadták a vádat, mondván, bizonyítsák be az igazukat! Ez példa nélkül álló eset volt, s az Ecazik eleget tettek a feltételeknek. Nem volt tehát több kétség vagy kifogás, ám a Császár rendelete még mindig érvényben volt.
    Az Ecazik tehát a Császárhoz fordultak, akinek el kellett fogadnia az igényüket a jogos bosszúra, ám nem tette. A Császár visszautasította egy újabb Ház kiirtását, ezzel pedig megtagadta a Házak álltal egyezménybe foglalt szabályokat és szokásokat. A Nagy Egyezmény pedig a Nemesi Házak alkotmánya volt, a kijelölt út, mely szerint létezhettek.
    A Császár tette árulásnak minősült, ez pedig parázs vitákhoz vezetett. Voltak akik támogatták és védték az uralkodót, míg mások igazságot követelve a torkának ugrottak volna. Ám mégis ő volt az uralkodó, kinek szava szent. Így a Házak megzavarodtak és minden káoszba fulladt, mindennapossá váltak az összetűzések.
    Mikor a Császár parancsokat hozott a helyzet stabilizálására, a káosz még jobban elszabadult, hiszen ezzel végleg sárba tiporta a Házak szabadságjogait, melyeket már így is a tűréshatárig csonkított. Ennek eredményeképpen a tanács bizonyos tagjai követelni kezdték a Császár lemondását, ám a másik fele rámutatott, hogy nincs érdemes útód.
    Választásról pedig szó sem lehetett, mert minden Ház egyformán méltónak és jogosnak érezte magát arra, hogy a Császár leváltása esetén ők állítsák a következő uralkodót. Ez pedig totális belvillongásokhoz vezetett, ahol egyszerre Házak tucatjai fordultak egymás ellen és kezdtek háborúba, ahogy egykor a Taman- és az Ecazi Házak tették...
    Végül az uralkodónak nem maradt más választása, mint engedni az Ecazik követelésének, amit a Tamanok rögtön meg is támadtak. Bár a döntés lehűtötte a kedélyeket és újra viszonylagos békét teremtett a Házak között, nem volt zökkenőmentes. A Tamanok kis híján sikeres bérgyilkosságot követtek el a Császár ellen, aminek az egyik Ecazi vetett véget, feláldozva magát.
    Másnap a Taman Ház minden nemesét megölték, és örülhetett az, aki gyorsan meghalt a harcban, mert a többieket halálra kínozták. A Taman Ház elpusztult, ám az Ecazi Házat már nem lehetett feltámasztani, mert az utolsó Ecazi egy meddő nő volt...
    Így hát a Császár két Házat veszített el, s mindezt a nagy semmiért. A dolgok rendesen visszavetették az újrafelfegyverzést, ami pedig egy újabb hadjárat indítását tette lehetetlenné. A gondokat tetézte, hogy a káoszban sok Ház nyomorodott meg, akik így nem tudtak hozzájárulni semmihez, s várható volt, hogy más Házak hamarosan le akarnak majd csapni rájuk.
    Több Ház elvesztését pedig végképp nem tudta elfogadni a Császár. Dicsőségesnek szánt hadjárata immár katasztrófális véget ért, a tulajdon szeme láttára. Terve, hogy egységbe kovácsolja a Vihar után megmaradt Házakat, széthullott, s elvesztette a Házak bizalmát. Minden álma összetörni látszott...
    Nem fogom feladni! Nem olyan vérvonalból származom! gondolta dühödten, miközben lassan elszánta magát, hogy ismét összekovácsolja a népét, s ehhez az alapoktól kezd majd neki. S olyan alapot épít, melyen örökre megáll majd a Vel'Adrák égbenyúló vára!

    A hónapok gyorsan tova tűntek, a diákok lassan visszaszivárogtak az Akadémiákra, hogy elkezdjék tanulmányaik következő évét. Az öreg fegyvermesternek pedig egy illusztris vendége is akadt, aki titokban kereste fel őt.
    A fiatal nő megviseltnek tűnt, mosolya azonban feloldotta az öreg feszültségét, aki hellyel kínálta őt dolgozószobájában. Miben lehetek a szolgálatodra Gwynda Ecazi úrnő? kérdezte lassan az öreg, mire a nő szemeiben fájdalom villant, majd lassan megrázta a fejét. A mozdulataiból sugárzó reménytelenség szíven ütötte az öreget, aki annak idején sokat tanította a tehetséges és harcias fiatal lányt. Régen olyan sugárzó volt, most azonban összetört, csupán árnyéka egykori önmagának.
    Herceguram! kezdte Gwynda elcsukló hangon, mire az öreg megrázta a fejét: Nem szeretem, ha így hívnak, lady Gwynda! A nő gyors bocsánatot rebegett, majd hosszú némaságba merült, mielőtt ismét megszólalt volna: Segíts feltámasztani a Házamat! Segíts nekem, hogy az Ecazi Ház ne haljon meg egy meddő, szégyenbélyeges nővel!
    Az öreg nem válaszolt neki, pedig nagyon szeretett volna segíteni. Amit a nő kért tőle, az fájdalmas és igen rizikós dolog volt, amire a Császárnak is az áldását kéne adnia. Ezt pedig nem hitte az öreg, hogy megtörténik. Túl sok a kockázat, túl kevés sikerért, ezt mondaná, s az öreg most elősször szégyellte az uralkodóját.
    Kérlek, segíts nekem! esdekelt az Ecazi könnyeivel küszködve. Tudom, hogy sokat kérek, és semmit nem ajánlhatok cserébe, de te vagy az utolsó esélyem! Te vagy az utolsó szövetségesem, aki nem hagyott magamra! Kérlek, könyörgöm, most se tedd ezt!
    Amit kérsz tőlem, Gwynda, arra több, mint nyolcezer éve nem volt példa. majd fejét csóválva az öreg lassan körbesétált a teremben. A leányaid meddőek lesznek, a fiaid pedig nem nemzhetnek leányokat! A hátrányok és veszélyek igen számosak, és nem vagyok biztos benne, hogy a Császár engedélyt adna rá.
    Uram, te vagy az utolsó, aki tudja, hogy kell elvégezni a dolgot! Gwynda szavait immár elmosta a fájdalom és a kétségbeesés, de nem adta fel, nem adhatta fel!
    Ki lenne az apa, Gwynda? Ki az, aki vállalja a kellemetlenségeket? Tudod, hogy egy hím is kell... a nő szemeibe nézve azonnal rájött, hogy egy nemesi hím sem volt hajlandó segíteni a csinos, de szerencsétle nőnek. Magára maradt, senki nem hajlandó megszánni. Ebben a pillanatban az öreg gyűlöletet és megvetést érzett a többi nemes iránt, akik kegyetlenül sorsára hagyták egykori szövetségesüket, ki oly sokszor segített nekik. Álnokságuk mélyen a lelkébe mart és olyan elhatározásra jutatta, amit józan ésszel elutasított volna, de akkor nem érdekelte semmi. Eltökélte, hogy nem hagy meghalni még egy barátot...
    Két nap múlva várlak téged, Gwynda... morzsolta lassan a szavakat, miközben elmorzsolt egy könnycseppet a nő arcán, aki őszinte hálával és csodálattal nézett fel rá. Mi lesz a Császárral? kérdezte lassan Gwynda, mire az öreg elfordult, szavai mintha messziről jöttek volna: Nem érdekel, mit gondol! Ahogy a Házak sem érdekelnek! Te tudod, hogy ki vagyok, Gwynda! Tudod, hogy nincs szükségem senki jóváhagyására!
    A dolog megköttetett, már nem volt visszaút. Az Ecazik túlélik, legalábbis egy ideig. Egyedül maradnak majd, mert leányaik meddőek lesznek, ami kizárja majd a házasságon alapuló szövetségeket. De Gwynda Ecazi elfogadta az árat, az öreg pedig örömmel segített neki...
    Két nap múlva, mire Gwynda megérkezett, az öreg már várt rá egy eldugott orvosi teremben. A fal mellett ijesztő orvosi műszerek és gépek sorakoztak, a polcokon furcsa anyagok álltak üvegekben, a terem közepén pedig egy műtőasztal állt, riasztóan. A nő félelmát legyűrve az asztalra feküdt és hagyta, hogy annak mechanizmus rögzítse a végtagjait a speciális szíjakkal és hevederekkel. Tudta, hogy iszonyúan fog fájni a beavatkozás, de elszánta magát, és nem volt más lehetősége.
    Az öreg egy átlátszó, drótokkal beszőtt tartályt tolt az asztala mellé, amiben furcsa, rózsaszínes anyag hullámzott lustán. Gwynda nem tudta, miből van a sűrű anyag, de tudta, hogy az a Házának az utolsó esélye.
    S a beavatkozás elkezdődött. Az öreg egy hosszú, vékony tűt szúrt az alhasába, melyet az egyik petefészkébe vezetett. A nő ajkáról mindent átható, bestiális sikoly szakadt fel, teste ívbe feszült az asztalon, melyhez erősen hozzárögzítették a szíjak. A tűbe pedig egy különös végű szál került, melyet lassan, óvatosan vezetett az öreg, míg úgy nem találta, hogy a célnál van. Ekkor ismét sikoly tépett a levegőbe, amint a szerkezet kitépett egy darabot a petefészekből, abban a reményben, hogy pár ki nem fejlődött petesejtet is sikerült kitépni. Ám az öreg fejcsóválása jelezte, hogy nem sikerült a dolog, ezért kínjainak még nincs vége.
    A tű lassan kiszabadult a petefészkéből, hogy aztán a másik oldalon ismét a testébe hatoljon kegyetlen fájdalmak hullámával bombázva a már megkínzott testet. Ezt pedig ismét a furcsa szerkezet követte, hogy egy újabb darabot tépjen ki a testéből. A fájdalom hullámai ismét maguk alá gyűrték Gwyndát, akinek már kiszáradt és fájt a torka, de nem tudott mást tenni, mint ordítani, míg rá nem borult az öntudatlanság jótékony sötétsége...
    Mikor magához tért, a tartály eltűnt, csak öreg mestere állt mellette, biztató mosollyal öreg arcán. Ez megnyugvással töltötte el Gwynda Ecazit, aki tudta, sikerült a beavatkozás, amit az öreg szavai is alátámasztottak: Gratulálok, Gwynda Ecazi! Kilenc hónap múlva gyermekei lesznek! Kilenc hónap múlva értük jöhetsz, hogy felneveld Házad következő nemzedékét!