Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Imperium Galactica II

2008.09.26

Kép

    A magány hosszúra nyúló ideje már teljesen megszokottá vált, a tovasuhanó pillanatok szinte elvesztették az értelmüket. Az idő már nem játszott többé szerepet, szinte kitörlődni, kifakulni látszott a mindennapok monotonításában. A régi dolgok hiánya is lassan tovatűnt, míg más dolgok ismét a felszínre emelkedtek.
    Az asztalnál ülve, kezeit a fejére tapasztva figyelte az őt körülvevő teret, mely hullámzani látszott. Tökéletes csend honolt a dolgozószobában, a legapróbb zajt sem lehetett hallani, csak a fegyvermester ütemes lélegzetének halk szisszenéseit. Ezért fogta oly kétségbeesetten most a fejét...
    Hallotta az ütemes hangot, a dobok hangját. A dobok hangját, mik háborúba hívnak. A jól ismert, ritmust, mely ismét rettegéssel töltötte el az öreg, megtört szívet: Dumm! Dumm! Du-du-dumm! Du-du-dumm!
    Nem örült meg, tudta, noha rajta kívül senki más nem hallotta a dobolást. A jelentése azonban minden kétségen felül álló volt számára. Az ütemes dobszólam, mely ismét kínozni kezdte, az ő személyes kísértete volt. Emlékei úsztak felszínre az utolsó alkalomról, mikor a dobok hangját hallotta, melyet a következmények rémképei követtek, szörnyű sebeket tépve fel.
    Mikor utoljára hallotta a dobok hangját, még ifjú volt, akit megtört a harc, melybe a dobok szólították. Megtörte a Vihar, az utolsó Nagy Háború, mely elemésztett mindent és mindenkit, aki számított neki. A doboknak engedve vonult harcba, ahol végül választ lelt a kérdésekre, melyek régtől kínozták. Válaszokat, miket sosem akart megkapni.
    Akkor emelkedett fel. Akkor halt meg számára a szerelem, a becsületbe vetett hit, és ezekkel együtt önmaga is. Akkor tört meg és lett azzá, amivé sosem akart válni, egy sötét angyallá, aki beteljesíti a legsötétebb ítéleteket azokon, akik szerencsétlenül az útjába akadnak. Akkor született meg belőle az igazi herceg, kinek lábai elé omlott az, ki ellenállni mert, hogy tetemeik hírdessék azt, mivel jár dacolni a valaha élt legerősebb nemessel, kit a gyűlölet tűze edzett.
    S az ő gyűlölete fűtötte fel a Vihart igazi tomboló erővé, mely kis hián eltörölte az emberiséget a Földön. Dühe elvakította őt, esztelen tombolásba taszítva, míg saját kezével ölt meg valakit, akit nem akart...
    Abban a pillanatban észre tért, rájött, mit is tett. Ahelyett, hogy megvédte volna a szeretteit, halálba taszította őket, megölte őket vak tombolásában. Mikor a szeretett nő szeméből kihunyt az élet szikrája a karjai közt, a herceg meghalt, összetört, a lelke elpusztult. A Vihar azonban már kinőtte magát és önálló életre kelt, hát mást nem tudván tenni, sodródott vele. Megpróbált vezekelni és belehalni, de nem sikerült neki.
    Túlélte a háborút, hogy annak emlékeivel keljen tovább élnie, míg ki nem huny benne az élet tűze. S ím, hogy lassan belenyugodott a bűneibe, a dobok ismét felharsantak, újabb háború ígéretével. Egy ígérettel arra, hogy meglelhesse a halál nyugalmát.
    "Vannak, akik csak akkor nyugodhatnak békében, ha harcosként halhatnak meg!"
    S most megkapta a lehetőséget, hogy akként halhasson meg, amiként élni próbált, mielőtt megtört volna a lelke. Most lehetősget kapott rá, hogy úgy haljon meg, hogy a bűnei egy részét lemossa magáról. Lehetőség a megváltásra, lehetőség a gyilkolásra...
    Ám nyugtalanság gyötörte. Kivel kellene harcolnia? Mibe kerülne egy újabb háború? Eljött az emberiség vége? Vagy a nemesek ideje járt le, pont most, hogy ismét felemelkedőben vannak? Miért kellene háborúnak lennie? Miért? Kivel?
    Mikor?
    Ám a dobokon kívül semmi nem hallatszik. S a dobok tovább zengik hívó szavukat...

    A kilenc hónap gyorsan tovaszállt, ám Gwynda Ecazinak egy örökkévalóságig tartónak tetszett. Számolta a napokat, alig bírta kivárni, hogy kezébe vehesse a gyermekeit, az Ecazi-Ház jövöjét. Mikor megjött végre az öreg herceg levele, Gwynda késlekedés nélkül, izgalommal telve rohant az Akadémiára, felkeresni volt mentorát és öreg barátját.
    Az Akadémiára vezető úton a megszokott, mindennapi dolgok történtek meg újra, meg újra. Szánakozó tekintetek kísérték, rivális asszonyok gúnyai találták meg, férfiak mérték végig fejcsóválva. A nemesek már halottnak tekintették őt, a Házát és mindent, amit képviselt. Olyanok fordultak el közeledtére, akik egykor a szövetségesei voltak, akiknek segítséget nyújtott. Most, akik egykor mindent megígértek neki a segítségéért, magára hagyták, nem voltak hajlandóak felismerni sem.
    Ez fájt neki, de lelke mélyén tudta, hogy megdöbbennek majd! A sok álnok, magamutogató ostoba majd megtudja! S mikor ismét a kegyeit jönnek majd keresni, visszafizet nekik mindent kamatostul! És idővel, amikor a Háza ismét megerősödik, olyan leckét ad majd nekik, amit sosem fognak elfelejteni a hazug Házak...
    A bejáratnál már várt rá az öreg, aki mély meghajlással köszöntötte őt, majd gyorsan megindultak céljuk felé. Gwynda úgy törtetett előre, mint egy száguldó dervis, az öreg alig bírta tartani a lépést a fiatal nővel, akinek sikerült is beleütköznie egy tébláboló tanoncba, aki haragtól eltorzult arccal fordult felé. Te ostoba Ecazi ri... ám a szó a torkára fagyott, mikor megjelent a nő nyomában az öreg fegyvermester is, kinek láttán pánikszerű menekülsbe fogott. Ám Gwynda válaszcsapását nem sikerült elkerülnie, s felrepedt ajakkal vágodott hanyatt a mozaikos padlóra, ahonnan négykézláb igyekezett elkotródni.
    Az öreg lassan a fejét csóválta a közjáték láttán, majd bevezette a még mindig dühösen remegő nőt egy kulcsra zárt terembe, melynek ajtaján egy jól ismert fegyverjel díszelgett. A terem félhomályában, furcsa szerkezetekre kapcsolva, kilenc tartály sorakozott, mindben egy egy csecsemővel, akik lustán lebegtek az őket körülvevő tápfolyadékban.
    Hat fiú és három leány, Gwynda! mondta az öreg, ám a nő gyorsan odament az első tartályhoz, és szerető tekintettel tanulmányozta a benne lebegő gyermekét. Mikor visszafordult, szemében olyan végtelen köszönet és szeretet csillogott, amilyet az öreg herceg sosem látott még egy nemes szemeiben. Gwyndát cserbenhagyták a szavai, egyszerűen az öreg nyakába omlott és halkan rebegett.
    Tudod, mit kell tenned majd velük, ha elérték a Házadat, Gwynda. Viszont szeretném, ha megjegyeznél valamit! az öreg hangja meglepte a nőt, de az bármit hajlandó lett volna megtenni vagy megígérni az öregnek, aki csendben, szinte suttogva folytatta: A gyermekeidnek nincs apjuk! Sosem tudhatják meg, hogy kitől származnak! Az apai águk nem élhet tovább bennük soha, semmilyen körülmények között. Ők Ecazik, csak és kizárólag, nem mások. Ez az ára a segítségemnek, Gwynda, remélem megérted ezt...
    A nő egy darabig csak meredt rá, mintha arcul csapták volna, végül lassan bólintott. Tudta, milyen vér folyik a gyermekei ereiben apai ágról, s belátta, hogy a dolog tényleg nem tudodhat ki soha. A világ sosem tudhatja meg az öreg titkát, különben elárasztaná és elnyelné.
    Az üzlet pedig már kilenc hónapja megköttetett, és az Ecazi-Ház túlélése ím biztosítva lett. Ezekért cserébe egy titok megtartása csekély, semmitmondó ár volt...
    A gyermekek sikeresen eljutottak anyjukkal új otthonukba, ahol rögtön szolgálók egész hada lett megbízva a gondozásukkal. A halotti csendbe burkolozó Házat immár ismét gyermeksírás és nevetés járta át, egy új jövő ígéretével az Ecazik számára.
    A kilenc gyermeknek gyorsan híre ment a nemesek körében, akik a legkülönfélébb módokon reagáltak a dologra. Voltak, akik nyíltan támadni kezdték az Ecazi-Házat, hogy örökbe fogadott közrendűekre akarják hagyni az örökségüket, ami visszataszító és szentségtörő tett volt. Erre válaszul Gwynda Ecazi vérmintákat biztosított a kétkedőknek, hogy genetikai teszteket végezhessenek el, összehasonlítva a gyermekek vérét az övével. Az eredmény mindent kizáróan bizonyította, hogy a gyermekek Ecazi nemesszülöttek.
    Ez értetlenséggel töltötte el a Házak jó részét, hiszen Gwynda meddő volt, nem eshetett teherbe sem természetes úton, sem pedig mesterséges megtermékenyítéssel. Valahonnan azonban mégis született kilenc gyermeke, ráadásul mindük szinte egyidős, mintha ikrek lennének. Nem lehettek azonban klónok sem, mert génjeik kis mértékben különbözőek voltak, ami azt jelentette, hogy testvérek.
    A rejtély olyannyira kinőtte magát, hogy maga a Császár is felfigyelt a dologra, aki nyomban magához és a Nemesek Tanácsa elé citálta Gwynda Ecazit, hogy választ követeljen a dologra. A válasz azonban készületlenül érte a tanácstagokat és az uralkodót, hiszen tudtukkal a világon senki nem élt már, aki ismerte az ősi tudást.
    Mindenki, aki tudatában volt a technológiának és annak alkalmazásának, elpusztult a Viharban! Hogy lehet akkor ez? követelte a Császár a válaszokat a tanácsnokaitól, akik fejcsóválva állták körül. Senki nem tudta megválaszolni az Ecazi-rejtélyt, az azonban eszükbe sem jutott, hogy magától Gwynda Ecazitól kérdezzék meg, akiről meglepetésükben már meg is feledkeztek.
    A fiatal Ecazi pedig odaadóan nevelte és neveltette gyermekeit, akik immár nevet is kaptak, mindük egy nagy és híres Ecazi után, kivétel egyiküket. A legkisebb gyermeket az öreg herceg után nevezte el, s elhatározta, hogy olyan embert nevel belőle, aki méltó a névhez, aki majd az ő örökébe lép a Ház élén.

    A Grumman baronet erősen koncentrált a mestere szavaira, aki éppen latin nyelvre oktatta őt. A különböző közmondások szinte egymást érték, s csak keveset ismert fel közülük. Az öreg fegyvermester türelmesen lefordította neki az összeset, melyről a Val'Tar'aan nem tudta, mit is akar jelenteni.
    Nagyon gyötrelmesen ment a dolog, az ifjú gondolatai újra meg újra elkalandoztak. Csak a furcsa hírekre tudott gondolni, melyek az Ecazi-Ház relytélyes gyermekeiről szóltak. Arra emlékezett, hogy az Ecazi úrnő meglátogatta a mesterét nemrég, mielőtt még az egész kipattant volna. A nőről mindenki tudta, hogy meddő, ezért nem érdeklődtek utána a különböző Házak, pedig a fiú véleménye szerint nagyon szép nő volt, akiért megéri harcolni.
    S ennek a szépséges, de meddő úrnőnek hirtelen kilenc gyermeke is született, akik kétségtelenül Ecazi gyermekek voltak, mind édestestvér. És a mentorának köze van az egészhez, ezt tudta, csak azt nem, hogyan? Hogyan lehetséges ilyesmi? Az öreg, aki most latinul szavalt neki, mindenre tudja a választ, mely egy újabb titok a titokzatos herceggel kapcsolatban.
    Legszívesebben rákérdezett volna nyíltan, kérte volna a válaszokat az őt nyugtalanító kérdésekre, de nem merte. Egy ilyen megmozdulásért akár az életével is fizethet, bár az öreg nem tűnt olyannak, mint a többi, gőgös és kegyetlen oktató. Sőt, úgy gondoskodott róla, mintha szeretett rokona volna, holott még csak azt sem tudta, mely Házhoz tartozik mentora. Csúpa rejtély egy ember, aki titkok sokaságát hordozza megtört testében és elméjében.
    Hoc erat vivere? kérdezte éppen a filozófikus kérdést az öreg, mire a baronet visszazökkent a valóságba, fejét rázva, hogy nem tudja, miről is van szó. Az öreg merengve nézte, majd nagyot sóhajtva leült vele szemben. Sokáig fürkészte az ifjonti arcot, majd ismét sóhajtott, szinte már lemondóan. Mi foglalkoztatja a gondolataidat, ifjú Grumman? Hol jár az eszed?
    Végre döntésre jutott, nagyot nyelt, majd feltette a kérdéseket, amiktől az öreg kissé hátrahőkölt, de nem sértődött meg: Melyik Házból való ön és mi köze van az Ecazi gyermekekhez?
    Az öreg csendben rázta a fejét, majd előhúzta ruhája alól a kis ezüstlapocskát, melyen egy Ház fegyverjele volt látható. Amint az ifjú Grumman megpillantotta a jelet, lélegzete elakadt, szemei tágra nyíltak a döbbenettől, majd észbe kapva a földre vetette magát, fejét földig hajtva az öreg színe előtt, mire az gyorsan felrántotta őt a földről. Ne tégy ilyeneket, ifjú Val'Tar'aan! hangja szinte esdeklő volt. Azért rejtem el e jelet, mert feledni akarom, ki vagyok!
    De... kezdene replikázni az ifjú, mikor bevillan egy régi felismerés. A következtetés, melyet az öreg egyik meséje után vont le. Az öreg bujdokól, de nem annyira a világ, mint önmaga elől. Mintha...
    Ami az Ecazikat illeti... vág a gondolataiba az öreg. Nos, én segítettem lady Gwyndának gyermekeket szülni. Én vagyok az utolsó, aki tudja, hogy kell ezt csinálni, ahogy azt is tudom, mennyit is veszített az Ecazi-Ház az egésszel. A vérük örökre megbélyegzi majd őket, de nem tudtam elutasítani egy barát könyörgését, akit már elárult az egész világ! Amit pedig most megtudtál, örökre titokban kell tartanod, de jobb lenne, ha elfelednéd...
    De... ám az öreg egyetlen mozdulattal elnémítja a Grummant. Az órának vége, ifjú Val'Tar'aan! bocsájtja el őt mentora.
    Az ajtóból még visszanéz egy pillanatra, szemügyre vevén az öreget, akiről most kiderült a legnagyobb és legveszélyesebb titok, amit az ifjú csak el tud képzelni. A folyósóra lépve pedig már azon kapja magát, hogy félelem üli meg lassan a szívét, s elméjét lassan jeges bénultság gyűri le, hogy végül szinte rohanva érkezik meg szobájának vélt menedékébe...
    S amint a szoba ajtaja becsukódik mögötte, élete egy szakasza is lezárul...

    Hetek teltek el szinte nyomtalanul, mire a Császár megtudta, honnan vannak az Ecazi gyermekek, mire azonnal összeparancsolta a Nemesek Tanácsát. Dühtől tajtékozva szidalmazza a nemeseket, tombol, akár egy gyermek. A nemesek nem tudván mit tegyenek, igyekeznek kitérni haragja elől, mely valahogy mégis megtalálja őket.
    A tanácsterem ajtaja lassan kitárul, s egy öreg ember lép be rajta, büszkén felszegett fejjel, ruhája alá rejtett jellel. Lassan előrelép a terem közepén álló pódiumhoz, majd nekitámaszkodva egyenest a Császár szemébe néz, aki tomboló tekintettel méregeti őt. Sem meghajlás, sem köszöntés, a Császár már szinte felrobban, hangja tébolyultan zendül: Kinek hiszed magad, vénember? Mindenki köteles tisztelettel köszönteni úrát és parancsolóját! ám az öreg fejrázása ajkára fagyasztja a méregtől csepegő szavakat. Dühébe az öreg elé ugrik és az asztalra súlyt, hogy az hatalmasat reccsen dühödt csapásának fizikai ereje alatt.
    Amint tekintete találkozik az öregével, a Császárban megmozdul valami. Az öreg olyan üres és fagyosan nyugodt tekintettel méregeti az uralkodót, ahogyan egy nemes szemléli a legyilkolni szánt rabszolgát. A Császár egy lépést hátrahőköl, mire a rettegés teljesen elhatalmasodik rajta, hogy eddig dühtől pulzáló hangja most remegve csendül: Ki vagy te? Válaszolj nekem, a Császárodnak! Ki a fene vagy te, vénember? mire az öreg arcán halvány mosoly jelenik meg, mely ismét dühöt lobbant az uralkodóban, ám a felhangzó szavak nyugalma megtorpanásra készteti ismét.
    Csak egy fegyvermester vagyok! És azt gondolom, egy Vel'Aedra-nak több önuralma kellene, hogy legyen! a Császár erre megdermed, a nemesek lélegzete bennszakad, a termet néma, halotti csend borítja be, hogy még a szívdobbanások is hallatszanak. Parancsolom, sőt, követelem, hogy azonosítsd a Házadat, vénember! töri meg a csendet a Császár hangja, mely immár tompán és üresen kong. Minden tekintet az öreg fegyvermesterre esik, aki hercegi rangjelzést visel öltözéke vállapjain, ám az öreg továbbra is nyugodtan vizslatja a Császárt, mind farkas a prédáját.
    Te nem parancsolsz nekem, fiatal barátom! feleli nyugodtan, mire a döbbenet hangjai kelnek a tanács sorai közt. Az uralkodó feje lassan vörösre vált, keze ökölbe szorul, izmai megfeszülnek, ám valami az öreg tekintetében féken tartja. Ha nem válaszolsz, kivégeztetlek és elpusztíttatom a teljes Házadat, vénember! fenyegetőzik a Császár, ám az öreg továbbra sem reagál, sőt, úgy mosolyog, mint aki jót mulat. Tedd, és foszd meg birodalmad az uralkodójától! feleli nyugodtan, mire a Császár ajkát bestiális ordítás hagyja el, ökle ismét lesúlyt, s összetöri az asztalt. Másik keze közben előrelendül az öreg felé, aki könnyedén elkapja azt.
    Mire felfoghatná, mi is történik, a Császár már a földön fetreng, miközben az öreg fölé tornyosul, sajnálkozó kifejezéssel bámulva le a nyöszörgő uralkodóra. A nemesek pedig lélegzetvisszafojtva bámulnak, mind halálraváltan ül a helyén, egyik sem mer a Császár segítségére kelni, még az őrök is félve nézik az öreget, aki földhöz csapta a Föld urát és parancsolóját. Az öreg pedig csak áll némán, sajnálozóan, miközben ismét fülébe zengnek a dobok, ütemesen döngve.
    A Császár nyögve próbál talpraevickélni a pódium romjai közül, miközben fémes csengéssel elé hullik valami. Azonosíts, ha akarsz, Imperátor! hallja az öreg keserű, csalódott hangját. Lassan kinyúl az ezüstlapocska felé, s döbbent kiáltás szakad fel belőle, amikor megpillantja a rajta lévő jelet. Döbbent hitetlensége visszhangzik a teremben, felkeltve az összes jelenlévő nemes érdeklődését, akik közül sokan kíváncsian hajolnak előre, hátha megpillanthatják az öreg Házának jelét.
    A talpra ugró uralkodó egyenesen az öreg szemébe néz. Lehetetlen! kiáltja újra, már vagy tucatszorra, majd hangja elcsuklik. Te meghaltál! Te nem létezhetsz! Halott vagy! ám az öreg hangja megcáfolja a Császár kétségbeesett szavait: Nem, én Császár vagyok!
    Erre felbolydul a tanácsterem, nemesek tucatjai kiabálnak, szitkozódnak, válaszokat követelnek, mire az öreg kikapja a medálját a Császár kezéből, körbemutatva azt a teremben, mire döbbent suttogások és kiáltások törnek fel mindenkiből. Egy Vel'Aedra! Az uralkodó vérvonalból való! Nem is a Császár a Császárunk? Hogy lehet ez? Képtelenség! aztán minden ismét csendbe borul, minden tekintet kíváncsian figyeli a két Vel'Aedrát, akik egymással szemben állnak, némán, csendben. A Császár és az öreg herceg farkasszemet néznek, a levegő szinte izzik a feszültségtől, mígnem az uralkodó idegei elpattannak...
    Én vagyok a Császár! ordítja eszétvesztetten. Enyém a korona! És az enyém is marad! Kiérdemeltem!
    Nem! rázza a fejét az öreg herceg. Nem érdemelted ki, én mondtam le róla a javadra! Én tettelek Császárrá! Én hagytalak, hogy uralkodj, de te nem tudtál jó uralkodóvá válni! Sokáig bíztam benne, hogy kinövöd majd, de ma ékesen bizonyítottad, hogy nem vagy alkalmas uralkodónak!
    De igen! Ha el akarod venni ezt tőlem, akkor ahhoz meg kell ölnöd! Sosem kapod meg a trónom, öreg rokon! Soha, amíg el nem pusztulok!
    Ostoba vagy! s a dobok hangja magasra csap. Akkor elveszem erővel! Védd meg magad, ha tudod, de kétlem, hogy sok Ház harcolna melletted!
    Mellettem harcolnak majd, mert rám esküdtek fel, öreg! Te pedig megtanulod, hogy hol a helyed!
    A Vel'Aedra vérvonalra esküdtek, ostoba ifjonc! Készülj hát a háborúra, mert eljövök érted!
    Azzal az öreg sarkon fordul és kiviharzik a teremből. Nyugtalan pusmogás veszi kezdetét, majd a tanácsban ülő nemesek közül jópáran lassan felállnak és az öreg herceg után indulnak, míg akik a jelenlegi Császár mellett tartanak ki, a helyükön maradva figyelik távozó társaikat. A hírek pedig gyorsan tovaterjednek, Házak tucatjai nyílvánítják ki hűségüket egyik vagy másik fél felé, mire végül a teljes nemesség kétfelé szakad.
    Mert a Házak nem személyre esküdtek fel, hanem, ahogy az öreg herceg is mondta, a Vel'Aedra vérvonalra. A nemesi polgárháború sötét fellegei pedig lassan beterítik a Földet, ismét tűzbe taszítva azt...

    A tomboló csata zaja messze hallatszott a tépett táj felett. A távolban robbanások rázták meg a vidéket, bombakrátereket tépve a sokat szenvedett világ felszínébe. Fények gyúltak majd hunytak ki hirtelen, légivadászok zúgtak keresztül a füsttől nehéz égen, olykor kígyózó nyomot hagyva maguk után a földbe csapódva. Páncélosok araszoltak előre és pusztító össztüzeket zúdítottak egymásra vagy a gyalogosokra, aki kardokkal, dárdákkal és egyéb szúró-vágó fegyverekkel küzdöttek, elvétve harsantak csupán lőfegyverek. A tomboló csata már elérte a tetőfokát, s kezdett stagnáló fázisba kerülni, abba a szakaszba, mikor a legkisebb elkövetett hiba is vereséget von maga után.
    Az egyik gyalogos szakasz felett árny csapott át, amit becsapodó rakéták sortüze követett, szétszórva a gyalogosokat, túlterhelve pajzsaikat. Ezt látva ellenfeleik azonnal zárótűzbe vonták őket, kitörölve őket a létezésből, hogy pár pillanat múlva ők is hasonlóan végezzék. A Császárhoz hű csapatok kezdtek felszakadozni, arcvonalaik megnyúltak, ám számbeli fölényükkel még ki tudták ellensúlyozni hátrányos helyzetüket, de látni lehetett, hogy közeleg az összecsapás záróakkordja. Erre egyik tisztük előlépett és harsogva kihívást intézett a másik csapat bármely becsületes tisztjének.
    A válasz hamar megérkezett, s a két tiszt lassan megindult egymás felé, miközben a csata lassan elült körülöttük, ahogy mindenki a harcra fordította a figyelmét. A császári tiszt tisztelgésre emelte rövidkardját és tűvetőjét, amit ellenfele a feje felett keresztezett rapírokkal viszonzott, a kihívás és annak elfogadásának ősi jelével. Aztán a fegyverek leereszkedtek és a két tiszt egymásnak rontott, pengék cikáztak, néha egy tű hasított keresztül a levegőn. Végül az egyik tű a lázadó tiszt karjába fúródott, mire abban azonnal szétterjedt a bénító méreg, s a kar, benne az egyik rapírral, lehanyatlott. A császári tiszt ekkor előrerontott, hogy kihasználja hirtelen támadt előnyét, ám a másik kar forgatta rapír acélfala megállította előrenyomulását, véres csíkot hasítva mellkasára.
    A császári tiszt fájdalmasan hátrahőkölt, miközben megbotlott egy elejtett sorozatvető puskában, s hanyatt esett. Mikor felpillantott, ellenfele lesújtó pengéjét látta, mely egyenesen a mellkasába mélyed, zsétzúzva a bordáit, belefúródva a szív érzékeny szövetébe. Aztán a világ elsötétült és elnémult. A többi császári harcos és katona egy ideig csak nézte a halott tisztet, majd fegyvereiket felemelve s leeresztve megfordultak és elvonultak. A párharc kimenetele eldöntötte a csatát azon a kis területen, ám hamarosan a többi császárhű csapat is követte őket, hiszen távozásukkal hátrányos helyzetbe kerültek, ezért kénytelenek voltak általános visszavonulásba kezdeni.
    Az egyik dombról egy véres páncélzatú, sebekkel teli férfi állt, némán figyelve az elvonuló ellenséges csapatokat. A nap, mi közben elkezdte lebukását a horizont pereme mögé, különös fényglóriába vonta megtört alakját. S amint az utolsó napsugár is befejezi táncát a finommívű páncélon, az öreg fej lassan megmozdul, hátrapillantva a válla felett oda, hol egy sokkal fiatalabb férfi áll egy nő társaságában.
    Ennek a napnak is vége, újabb halottak várnak hantolásra. mondja lassan, mire a fiatal fiú összerázkodik. Holnap pedig minden kezdődik elölről, csak a hely és a felállás változik. És így fog ez menni... A nő lassan mellésétál, kezét az öreg vállra teszi, majd köbemutat a csatamezőn, ahol roncsok lángolnak s holttestek hevernek. Ezt ők akarták, nem te! mondja, hangja dallamos és finom, mint a nyári szellő. Te megadtad az esélyt nekik, hogy ezt elkerüljék!
    Mindenképpen így lett volna... feleli lassan az öreg herceg, mire a nő szemöldöke kérdőn felemelkedik. Ismét hallotam a dobokat, mint oly sok évvel ezelőtt. Láttam esténként a lángokat és a vért. Ennek meg kellett történnie, mert ezt láttam előre.
    Az öreg a nő tekintetétől kísérve lassan megfordul és lesántikál a dombról. Lassan, fájdalmasan mozog, szinte vonszolja magát, mégis erő sugárzik belőle. S aki nem hinne ennek a kisugárzásnak, elég egy pillantást vetnie arra a tucatnyi nemesre, akik az öreg karjai által lelték halálukat, miközben dölyfösen úgy hitték, könnyedén eltaposhatnak egy vénembert. Ám az öreg fegyvermestert ugyanaz a kegyetlen düh és gyűlölet hajtotta, mint a Vihar során, s oly könnyen zúzta össze ellenfeleit, mint egy gyermek a homokvárat.
    S amint a sötétség lassan elmélyül a tépett táj felett, gyászos dalok, avagy dicsőséges kiáltások harsannak a túlélők köreiben, miket az égett tetemek szagával messze hord a szél. A nő lassan megindul lefelé a dombról, ám mikor visszaér az ifjú mellé, egy pillanatra megáll, majd fejét rázza. Azt mondják, hősök születnek... mondja lassan, mire a fiú kérdőn néz rá vissza. De én csak halottakat látok, nem hősöket...
    A gondolat azonban a levegőben függve marad. A harcok tüzében harcosok és hősök születnek, ám a dicsőségüket véren veszik. S azok az igazi hősök, akik megértik azt, hogy ez az ár már túl magas. Ilyen áron nem éri meg dicsőséget szerezni...
    A történelem azonban ismétli önmagát, belevésődik önmagába. Harcok tombolnak és tüzükből vezetők, hősök születnek, aki hol békét hoznak, hol újabb harcokat robbantanak ki, melyekből mások emelkednek ki. Ám azokra, akik holtan maradnak hátra, a történelem sosem emlékezik meg, pedig könnyen lehet, hogy ők az igazi hősök, akik feláldozták magukat másokért.
    Mert a hősök a harcokban születnek, de ott is vesznek...

    Tomboló düh, tébolyult, örjöngő szavak. Az uralkodó veszett vad módjára mozog a trónja elé sorakozott fővezérei között, akik fejüket behúzva kushadnak tomboló személye mellett. A hisztéria hullámai újra és újra átcsapnak a fejük felett, elmosva minden eszükbe ötlő esetleges ellenvetést, néma hallgatásra kényszerítve őket.
    Egy galaxis! örjöngi a Császár, feje vörös, mint a pipacsok a nyári mezőn. Egy teljes galaxis odavan! Ezt magyarázza meg nekem valamelyik inkomptetens közrendű bolond! Ám a nemesek csendben kushadnak tovább, egy sem mer megszólalni, mire a Császár toporzékolni kezd tehetetlen dühében.
    Aztán hatalmas csattanás hallatszik. Majd nem sokkal később egy nemes tompa puffanással zuhan hanyatt a padlóra az uralkodó ütése nyomán, aki újabb ütésre emeli öklét, hogy a többi nemes hátraugrik előle. Ám a Császár nem hagyja annyiban a dolgot!
    Újabb csattanások hallatszanak, miket nyögések és mentegetőzés követ, ám az uralkodó csak ordít tovább, tombol dühében. Végül az egyik idősebb nemes odalép mellé és ráordít: Elég ebből, fenség! Nem azon kellene gondolkozni, mi történt, hanem azon, hogyan vágjunk vissza érte!
    Erre józanság szökik a tébolyult szemekbe, a tombolás hirtelen abbamarad. Igen, igaz! feleli a Császár halkan. A következő csatába egy igen különleges meglepetést óhajtok bevetni! És te, ó igen, te! mutat a nemesre gonoszul, ki erre nagyot nyel. Te fogod használni, hogy jutalmadként dicső halált halhass, ha elveszíted is a csatát!
    Végül minden további magyarázat nélkül a Császár kiront a teremből, hátrahagyva a dermedt nemeseket, akik az ég világon semmit nem értenek már. Ám az uralkodó agyában lassan egy gonosz és aljas terv kezd kibontakozni, mely segíthet neki a végső győzelem megszerzésében.
    Bármibe kerüljön is...

    Gondolatok és emlékek. A legnagyobb örömök és a lagfájdalmasabb kínok okozoi. Nem szabadulhatsz tőlük, bármennyire akarsz is, s mindig megtalálnak. Feltépik a legfájdalmasabb sebeket, mik gúsba kötik az elmét.
    Ezen pedig a barátok sem jelentenek gyógyírt. Ám támogatásuk megkönnyítheti elviselni a dolgokat, szembenézni velük, mégha végül el is bukunk. Ők is osztoznank velünk a gondjainkban. A barátok s a szeretteink. De mi van, ha mind odavesztek már régen? Akkor magunkra maradunk, hogy csak a remény marad meg titokban a haldokló szívünk mélyén.
    Egy könnycsepp gördül végig lassan a fiatal nő vonzó arcán. Szíve fáj, sajog, de megértés látszik a könnyektől csillogó szemekben. Kezében lassan becsukódik az öreg, bőrkötésű napló, mely egy öreg barát gondolatainak állít emléket. Melyben ott a magyarázat mindenre.
    A történet, mely egy szerelemmel kezdődött, s végül a legvéresebb tombolásba torkollott, melyet az első Nagy Háború óta a világ látott. Emlékek egy nőről, aki akaratlanul katalizált egy szenvedő szívet, melynek eredményeként a Nemesi Dzsihad, a Vihar rászabadult a Földre. A tomboló, örjöngő gyilkolás, a brutális mészárlások s egy halál, mi mindent megváltoztatott.
    A nő halála, akit valaha úgy szeretett, s kinek vére az ő kezéhez tapad, amint a napló regéli. A halál mely szétszagatta az örjöngés fátylát egy gyűlölettel teli herceg szívéről, aki ráeszmélt, mit követett el. S a történet folyik tovább, amint óvni próbál immár a tomboló harcok közepette. Segíteni akarna, de gyengének bizonyul, hogy megóvja azokat, aki számítanak még...
    Szerelmek, barátok és szerettek, akik mind odavesztek egyetlen herceg gyengesége miatt, aki ígéretett tett, hogy vérük a kezéhez tapadt. Az újra felszabaduló gyűlölet, mely nemesek és emberek ezreinek halálát hozta el, csak azért, hogy egyetlen nemes kitombolhassa csalódottságát s esélyt leljen a halálra. Ám életben maradt, hogy a túlélők bűntudatával kelljen leélnie élete hátralévő részét.
    A történetek arról, hogyan nevelt fel és oktatott ifjabb nemesi generációkat, hogy jobbak, kegyesebbek legyenek. Hogyan próbált megóvni egyeseket a világ kegyetlenségeitől, hogy azoknak később lehetősége legyen arra, hogy jobbítsanak. A történet arról, hogy miért mondott le egy ifjú rokon kedvéért, kiben a békés jövőt remélte meglátni, s hogyan tévedett ezzel kapcsolatban.
    S a napló még nem ért véget. Mesélt még egy ifjú nőről, aki kapott egy esélyt, egy megváltást, miközben segítője elkárhoztatta magát. Feláldozott mindent, egyetlen barát könyörgéséért, akit már elárult az egész világ. Az életről, melyet a dobok hangja zeng be, előremutatván az ösvényt, mely addig a tábortűzhöz vezetett, ahol most a fiatal nő elolvasta öreg mentora életének titkait.
    Gwynda Ecazi immáron szembesült azzal, miken ment keresztül öreg, szeretett mentora. Azzal, hogy mindenét feladta érte, pedig pontosan tudta, hogy segítségnyújtásával a halálába menetel. Rájött, hogy az öreg herceg már csak egyet akar: Meghalni úgy, hogy megelőzi az általa megélt katasztrófa megismétlődését.
    Feláldozni magát mindenkiért, hogy így vezekelhessen mindazokért, akiket nem tudott megmenteni. Akik miatta haltak meg oly régen. S ezek miatt szívét szomorúság és bűntudat mardosta, hogy belesodorta az öreget az egészbe.
    Újabb könnycseppek gördültek végig a szépséges arcon, halkan koppanva a napló bőrkötésén.
    Vele szemben pedig ott ült az öreg herceg, aki őszinte tekintettel viszonozta Gwynda érdeklődését és tudta, mi zajlik le a nő lelkében. Ott ült az öreg, aki a műtét napját megelőzöen már látta az utat, mely idáig vezetett, s melynek végén a halál vár rá, mint oly sokakra.
    A kaotikus herceg, aki tombolt majd óvott, most ott állt a Császár palotájának kapujában, a végső ostromra készülve, hogy megölje az egyetlen rokonát. Aki most ott állt az utolsó harc kapujában, mely meghatározza a jövőt, az Impérium sorsának további alakulását.
    Miért? Miért kértem erre? kínozták a gondolatok Gwyndát. Hogy rángathattam bele őt ebbe? A halálba megy értem, pedig sosem tudtam neki meghálálni semmit! Hogy lehet ennyire nem-nemes?
    Egy öreg herceg, aki nemestől eltérően viselkedik, holott képtelen nem nemesként létezni. Egy élő önellentmondás, egy igazi harcos. Egy igazi Vel'Aedra!
    S miközben gondolatok és érzelmek cikáznak az ifjú Ecazi nemesasszony fejében, vékony fénycsík hasít a sötétbe, amint a hajnali nap első sugarai előtűnnek a horizonton. S a nap sugaraival az idő is elérkezik a végső csatára, mely két Vel'Aedra között tombol.
    Az öreg pedig lassan felkel a tűz mellöl és felkapaszkodik egy magaslatra, ahol csapatai jól láthatják őt, s lassan szónokolni kezd. Dícsérni követőinek a bátorságát és kitartását, hogy eddig eljöttek vele. Büszkeségét fejezi ki, s buzdítja őket az utolsó harcra, hogy tartsanak még ki! Harcba hívja őket, hogy végső győzelmet arassanak, s jogos, igazságos uralkodót ültessenek a Császári trónra.
    A csapatok pedig egyként harsogják ígéretüket, hogy a halálba is követik őt, jogos uralkodójukat. Moráljuk az egekig emelkedik, lelkesedésük acélos, szinte érzik már a végső győzelmet a markukban. Egyként zengik a harcidalt, miközben megindulnak a végső ütközetbe, ahol immár az öreg halad az élükön, aki ismét fiatalnak érzi magát.
    A palota falain felállnak a védők, miközben a Császár bíztatja és jutalmakkal kecsegteti őket. A Császár, aki még mindig hiszi, hogy győzhet, ám seregei nem osztják ezt a nézetét. Már nem érte harcolnak, hanem a saját életükért, s bátorságuk megpattan, mikor eldördülnek az első lövések és robbanások tépnek a gigantikus építménybe.
    Az égen légivadászok vívják halálos táncukat. Piruettek, orsók és veszélyes manőverek szemkápráztató kompozícióját adják elő, miközben lövedékekkel és törmelékkel telik meg a levegő, s robbanások szirmai nyílnak a hajnali égen. Égő, tépett gépek és általuk kilőtt lövedékek és rakéták tépnek a földbe, hatalmas pusztításokat okozva. Öngyilkos pilóták csapódnak a harcoló csapatok közé vagy repülnek bele a palota falaiba és tornyaiba.
    Páncélosok törnek előre, egyik sortüzet zúdítva a másik után, miközben eltaposnak minden szerencsétlent, aki a fémes lánctalpak alá keveredik. Tankok tűnnek el robbanások közepette, izzó szilánkokkal és páncéldarabokkal szórva tele a környezetüket. Lövegek emelkednek és kelnek életre, hogy másokat elnémítsanak, pajzsokat terheljenek túl.
    Gyalogos csapatok rontanak egymásnak, villogó pengék tengere alakul ki s hullámzik a harcmezőn. Sorozatok hasítanak a sorok közé, hogy pajzstalan embereket gyilkoljanak le. Villogó rengeteg az egész, ahogy a nemesi fegyverforgatók összecsapására rávetülnek a napsugarak.
    S a véres, kakofónikus drámához megérkeznek a záróakkordként szóló tengerészeti fegyverek. Láncosbombák szelik át a levegőt, iszonytató sorokat vágva a hullámzó, csatázó tömegbe. Az egész mészárszék szinte önálló életre kelni látszik, mely halottakat hagy maga után hátra.
    Az öreg herceg pedig ott tombol a sűrűjében, egyik nemest a másik után kaszálva le táncoló szablyáival. Körülötte pirosra festett a mező füve, míg előle mindenki igyekszik elkotródni. Lassan fejét csóválja, miközben folytatja útját a tomboló mészárszék közepette.
    Aztán fénylő csík villan a levegőben, mit egy vakító villanás követ. Mikor a por elül, a palota egyik fele, az azt övező várossal egyetemben füstölgő romokká lett. A döbbenet megtorpanásra késztet mindenkit, a csata elül lassan. Az izzó romok látványa iszonyattal tölti el a szíveket, amint ráeszmélnek, mi is okozta az egészet: A Császár lézert vetett be egy pajzsot viselő nemes ellen!
    S a döbbent némaságba belehasít a Császár gúnyos hangja, amint párbajra hívja az öreg herceget, aki dühtől fűtött hangon átkozza a tömeggyilkos uralkodót. Gyere és akadályozz meg ebben! gúnyolódik tovább a Császár, mire a herceg szablyáit feje fölé emeli, s keresztezi őket. Aztán lassan megindulnak egymás felé.
    Penge ütközik a pengének. A gyilkos fémek szinte összenőni látszanak, oly gyorsan ütköznek össze, hogy más irányból ismét találkozhassanak. Ütemes csengésük szabályos sikítássá változik, melyhez szikrák szolgáltatják a látványelemet. Négy penge kecses tánca vonja magára mindenki figyelmét, mely dönteni fog az egész háború kimeneteléről s a nemesek jövőjéről. Ám egyik pengepár sem tud felülemelkedni a másikon, a percek lassan hosszúra nyúlnak.
    Gyilkos táncot járó pár, a kifulladás szélén állva, csak azt lesve, mikor hibázik a másik. Lesve, mikor jön el a végső csapás ideje, mely véget vet mindennek. Az idegek harca ez, a türelem próbája. Az összpontosítás tökéletessége, a test és a pengék harmóniája, egyesülése...
    Aztán egy szemmel követhetetlen mozdulatsor s a Császár kétrét görnyed, amint egy vágás végighasítja a mellkasát, ám helyzetét kihasználva előretör! Pengéi alulról közelednek a herceg gyomra felé, a hírhedt kettős alsó szúrással, melyet nem lehet kivédeni. Legalábbis, eddig senkinek nem sikerült...
    A Császár pengéi célt érnek, ám a győztes mosoly lefagy az arcáról, amint egy penge villan keresztül a torkán. Hiába kap már a nyakához, túl sok vért veszített már, így lassan leroskad, s eltávozik belőle a lélek. Tekintete azonban az öreg hercegre, tulajdon rokonára szegeződik, kinek arcán fájdalmas grimasz ül, gyomrából kiállnak az uralkodó pengéi. Lassan, szinte egy végtelenségnek tűnő ideig a földre roskad, közben orvosok rohannak hozzá, ám már semmit nem tehetnek.
    Gwynda lerogy az öreg mellé, aki lassan közelebb inti őt, hogy a kezébe nyomja a származását jelölő medált. Add ezt az egyik fiamnak, a császári örökösnek... aztán hangja elhalkul, testéből elszáll az élet. Vágya beteljesedett, harcosként halt meg...
    Mikor a Grumman baronet is odaér, Gwynda már a holttestre borulva zokog, köröttük tehetetlen, sajnálkozó orvosok és döbbent nemesek. A harcnak vége, mindkét potenciális uralkodó halott, ahogy nemesek ezrei és emberi szolgák milliói. Egy újabb véres harc, melynek semmi látható eredménye nincs, ám a Grumman tudja, hogy megindult egy változás mindenkiben. Az öreg elvetette a magokat, s idővel szárbaszöknek majd.
    S végül kihajt belőlük maga a jövő, az öreg végső ajándéka, mely szembeszáll majd a gyülekező, nem is sejtett viharral, s életet ad majd. A végső áldozat két faj túléléséért, s vezeklés a holtakért, kiknek emléke végigkínozta egész életét.
    A nap felragyog, felemelkedik a horizont mögül, elűzve a sötétséget, életre keltve a világot...

    Hatalmas obeliszk tör az ég felé büszkén, arany borítása ezernyi szikrával tündököl a nap fényében, míg árnyéka messze nyúlik. Az alapzatánál egy büszke és elszánt nő áll, egyik kezét a talapzatra tapasztva.
    A talapzatba egy mélyedést metszettek, melyet üveglap fed be. A mélyedésben pedig egy öreg, bőrkötésű napló pihen csendben, bársonyos alapra helyezve, akár egy szent ereklye. A mélyedés két oldaláról indulva díszes minták futják be a talapzatot, egyetlen mondatot foglalva keretbe...
    "Sic ego volunt", ahogy én akartam. Az obeliszk oldalain pedig díszes véseteken események sorainak emléke díszeleg. Csaták a Vihartól kezdve az öreg haláláig, aki úgy halt meg, ahogy ő akart.
    A monumentális síremlék előtt pedig gigantikus mozaik töri meg a környező díszpark zöldjét. A hófehér alapon két fekete kard keresztezi egymást, a jel, mit az öreg a medálján viselt, a jel, mely oly sokáig kísértette, míg meg nem váltotta.
    A nő egy darabig nézi a díszes oszlopot, majd keze lecsúszik a talapzatról az oldala mellé, s lassan elindul. Végül a díszes sírkert kapujából visszafordul, rápillant az emlékműre, miközben a férfira gondol, akire a jövőt fogja emlékeztetni.
    Végül elérted a célodat, öreg barátom! Remélem, leszünk olyan bölcsek, hogy méltóak legyünk az örökségedre!
    S a sírkert lassan elmarad mögötte, amint a palota felé veszi az irányt, mely felett légivadászok parádéznak az ifjú Császár beiktatásának tiszteletére. A város sebeit már nem látni, eltűntek az elmúlt húsz év alatt, a világ ismét begyógyult.
    S ezen, valahol messze, az öreg herceg büszkén és boldogan mosolyog...

 

Vége

Kép

 

Hozzászólások

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.