Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Versek

2016.07.19

Derült égből

Rohan a világ, fogy az út,
Időtlen álmok pora kavarog,
Miként fonnyad a virág s apad a kút
Hanyatlanak el mind a korok.

Megállnék a világnak csúcsán,
Magasan a csillagok felett,
Onnét kiálltanám a végtelenbe
Veled akarok lenni, csak Veled!

Te vagy az, mi nékem örök,
Mindaz vagy, mi álmodható,
Lényed adja lelkem mélyét,
Teszi jobbá szívemet s Énemet,
Gondolni is elborzasztó,
Hogy mi lesz ha elvesztelek...

 

 

Hol vannak már a szép napok,
Tovavesző, kavargó habok,
Lángtengerei egy kavargó világnak
Hol sötét súlyként ül a bánat...
Ezer sóhaj mikor bennszakad
Bú, bánat mind elvonulni látszik,
Mint gyermek bámulja a csillagokat
A szív boldogsággal játszik...

 

 

Minden, ami körülvesz engem
Halványul, sötétbe borul,
Elveszik minden, tovasuhan,
Hogy magam maradok csak vígasztalan...
Szürke lesz éltem világa
Csendbe borul lelkem magánya,
S mindezt el nem űzhetem!
Távol vagy tőlem, s ez fáj nekem.

S elérnem téged, ha mód van is,
Elképzelni nem tudom!
Mert mint hajthatatlan szikla
Vagy te, sokszor így gondolom.
Próbáltam már mutatni, mint tudom,
Elképzeltem szavakban, mint mondhatom,
S mégis, mit értem el, csak kevést!
Szikládat mozdítani nem bírtam én...

Jöjj, kérlek, jöjj értem el!
Vidd el szívem, lelkem, mindenem!
Tégy vélem azt, mit belátásod akar,
Csak hagyd a távolságot tovatűnni.
Tovatűnni, elillanni, veszni semmibe!
Miért kell, hogy fájjon, kínozzon,
Mosolyod, kedvességed nem kerül semmibe,
Számodra ez ajándék, apró gesztus csupán,
De énnekem, ki érted égek untalan,
Ez maga a megváltás, a világ!

 

 

Ezer s egy végtelen pillanat,
Mind megannyi csillogó csoda,
Vidám, tűnhetetlen boldogság!
Hálás, örül maga a Világ
Hogy íly csodára rátalált!

 

 

Az én szívem már
Egy barna szemű lányé,
Kinek szépsége tündököl
S gyémántként ragyog,
Kiért a Nap epekedik
S a Szél sír, zokog,
Ő a végtelen nekem,
Mindörökre szeretem!

 

 

Ha karomba foglak, szívem hevesen dobban,
Ha karomba foglak, lelkem lángra lobban,
Így tűnik teljesnek maga az egész világ!
Ha karomba foglak, lelkem, szívem Téged kíván...

S hiszik sokan, ez valóban így van,
Mondják: Érzik, ilyen a világ!
Hát rebegjenek szívből ezért imát,
Hogy számukra még van boldogság.

Ám másoknak nem ilyen vidám
A rideg, kérlelhetetlen valóság,
Fájó szívük vágy nélkül dobog,
S csak a végbe hívnak mind a dobok...
Nem jó egyedül, úgy bánt a magány,
A világ gonosz, hát legyél vagány,
Hogy meg ne sejtse senki azt,
Mily ellenséges, hideg s fájó,
Ezer kínnál is ridegebb, gonosz,
Számodra az üres, magányos világ.

Fáj a magány, kínoz, bánt,
Egy átkozott jeges pusztaság,
Hol síró dalt játszik a szél,
Komor hangon, kongón zenél.

Mert kértem én ezt vajon, mond!
Miért akkor e sorscsapás, bűntetés,
Reménytelen, kiút nincs, sohamár,
Magányos tánc e furcsa pár: Élet s Halál.

 

 

Mint kél a sötét ég alatt
Magasra ragyogva a fény?
Nincsenek kötelek rajtad,
Csak mit a szíved akar,
S itt maradnod sem muszáj,
Mégha akarnám is, hogy maradj.

S kedves, de nem kell, elkísérj,
Elég idős vagyok, hogy várjak
Veled míg a hajnal együtt ér.
S ígérd meg nekem, drága azt,
Angyalom leszel, s mikor mész
Lágyan megsimogatod arcomat!

Mikor pedig visszhangja kél
Az estnek, nem riaszt a fény!
Együtt ébredni Veled, Veled,
Az mindent a világon megér,
S ha bűnnek kiállt a reggel,
Boldogságunk úgy is égig ér...

Mint álom, tünemény, oly csodás
Érezni selymes, puha ajkadat
Bőrőd bársonyát, selymes hajad,
S ígérd meg nekem, drága azt,
Angyalom leszel, s mikor mész
Lágyan megsimogatod arcomat!